Régóta foglalkoztat, hogy kéne írni Csákányi Eszternek egy egyszemélyes darabot, de pontosabb, ha színházi estének mondom, nagyjából másfél órás előadásnak, melyben hét nő szólal meg az ő hangján, az ő testén, színészetén keresztül. Párhuzamos sorsmonológok, helyzetek, és mondatok mindenekelőtt, újak és régiek (a fenti munkacím például egy korábbi novellám címe, aminek hősnője e tervezett estének is fontos „szereplője” lesz).
E hét nő persze egy nő s az egy persze hét és több. Ami összeköti őket, az egyrészt a nyelv, másrészt a színésznő maga, s persze a nagyon egyszerű „hordozható” tér, ahol-amelyben megtörténnek. Amúgy ez egy presszó-kocsma-kávéház tere, egy elnyűtt zongora körüli kicsi tér székkel, asztallal, alkalom a beszédre, emlékidézésre, kitárulkozásra, és persze a játékra.
Megszólal a sikeres üzletasszony, a kézimunka-előrajzoló, a pecsenyesori pincérnő, a bárzenész, a villamoskalauznő és végül „maga” a színésznő — nem sorolom, az anyag, a nyers változat kész, persze még össze kell húzni elhangzó mondatokká, így nem tudhatom még pontosan, kik lesznek, kikké válnak, ha mint szerep megkapják mindhárom dimenziójukat. Tán ezért foglalkoztat ennyire, hogy megtudjam, Csákányin keresztül tudjam meg, kik is ők. Kik is vagyok én bennük?