KELLÉKES című bravúros darabja tulajdonképpen egyetlen hosszú monológ: egy színházi kellékes másfél órás „one man show-ja”.

Az alaphelyzet a következő: a nézők üres, díszlet nélküli színpadot látnak. Rövidesen egy középkorú, munkaruhás férfi tol be egy kellékes kocsit, s rendezkedni kezd a kellékei között. Annyira el van foglalva a munkájával, hogy csak kis idő elteltével veszi észre a közönséget. Először megijed a váratlan látványtól, ezért szinte kimenekül a színpadról, s csak később óvatoskodik vissza. Zavarban van. Panaszkodik, hogy a helyzet kínos, mert a mai előadás elmarad, s nem érti, hogyan engedhették be, mégis a publikumot. Még egy-két néző jegyét is ellenőrzi, hogy valóban a mai estére szólnak-e. Aztán megpróbálja felhívni az egyik munkatársát, ám a vonal foglalt – így neki kell megoldania a kellemetlen szituációt.

Streul szövegének nagy erénye fantasztikus ritmusa, frappáns dramaturgiája: a hatásra kiélezett poénokat sokszor fájdalmasabb, szomorúbb emberi történetek kísérik.
Amíg az egyik pillanatban büszkélkedik egy WC-kefével, mint friss szerzeménnyel, a következő mondatában már arról panaszkodik, hogy ez a gyűjtőmánia tette tönkre a magánéletét. Az effajta váltások az egész darabot átszövik.
Szánalmas kisember és nagyformátumú művész egyszerre és mindez pátosz nélkül, pimaszul, hatalmas tehetséggel.

A darab végén a telefon megszólal. A kellékes nagy nehezen feltápászkodik, s felveszi a kagylót. Megérkezett az illetékes. A kellékes munkája itt befejeződött. Kitolja kocsiját a színpadról, és azt mormogja a közönségnek, hogy sajnálja, ha elrontotta az estéjüket. Mert az övét bizony sikerült elrontani. És egyébként is: nagy marhaság „ez az egész színház-izé”.

A Vígszínház és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása