Edith Piaf, Florence Foster Jenkins, és Sarah Bernhardt. Ez egy egészen fantasztikus névsor, úgy tűnik az utóbbi időben megtalálják önt ezek az extravagáns egyéniségek. Keresi őket?

Vári Éva: Nem igazán, egyszerűen szerencsém van. Egyikről sem gondoltam volna, hogy el fogom játszani. Ezek a szerepek megtalálnak, és engem ez boldoggá tesz, mert örömöm lelem bennük.

És nem csak ezek a nagy szerepek találták meg, hanem az Orlai Produkció is. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy gyakran, ha egy nagy női szerepről van szó, akkor Vári Éva neve az elsők között kerül elő.

Vári Éva: Nem tudom, hogy Tibor tudatosan keresi-e a nekem illő szerepeket, vagy pedig a kezébe akadnak színdarabok, és a szerepről eszébe jutok, mindenesetre roppant hálás vagyok, akár a Hat hét, hat táncért, akár a Csókol Anyád!-ért, akár A nagy négyesért. Most pedig úgy érzem, hogy ha Az isteni Sarah után nem játszom semmit, akkor is teljes volt az életem és teljes volt a pályám. Ez a szerep sok mindennek az összegzése, egy rendkívül gazdag művészsors. Sarah 19. századi furcsa világa egy egészen másfajta színház, amit mi megszoktunk. Ebben a világban éveken át, tucatnyi ember készített egy legyezőt, a ruhák is mívesek, szinte kiállítási tárgyak voltak. Egy egészen másfajta világ volt, az emberek sokkal kevesebbet tudtak a világról, könnyebben csodálkoztak rá a világra, valahogy gazdagabb volt.

Sarah Bernhardton keresztül átfogó képet kapunk erről a világról?

Vári Éva: Mindenképpen, legalábbis beszélünk róla. Megjelenik benne Oscar Wilde és G. B. Shaw is, akik ennek a korszaknak különleges és jeles figurái voltak.

Mennyiben más a 19. század színészsors, mint amit most meg kell élnie egy színésznek?

Vári Éva: Úgy gondolom, hogy a színház amióta színház, mindig egyforma. A gondok, a problémák, az intrikák, a nagy sikerek, a bukások vele járnak. A közeg volt más, amiben a színház megjelent. Úgy hiszem, hogy gazdagabb volt, több pénz volt, és biztos nem volt ennyi színház, de ami volt, az pompás volt és szép.

A színész feladata akkoriban más volt, mint most?

Vári Éva: Igen. Az fontos volt, hogy kit melyik mecénás, gróf vagy herceg tartott ki, milyen hintóval járt, milyen vacsorákon vett részt. Ugyanakkor a színházban fantasztikus színdarabokat játszottak. Amit Sarah Bernhardt eljátszott, az ma is nagy feladat lenne egy drámai színésznőnek. Sarah játszhatta Hamletet is, nem Gertrudot, nem Opheliát, hanem magát Hamlet herceget. Ezzel jól fel is bőszítette G. B. Shaw-t, aki kikérte magának. Sarah amerikai és brazil turnéra ment az egész társulatával. Gyakorlatilag letarolta Amerikát, mindenhol ott volt, és a lába előtt hevert az egész világ. Ma a színészet némiképp másról szól. Ha egy színésznő nem játszik televízióban vagy filmen, akkor gyakorlatilag nem is létezik. A televízió ad arcot egy névnek. Az Életképek elég sokat ment és elég népszerű is volt ahhoz, hogy egy idő után sok helyen Violának hívjanak.

Piafnak nem?

Vári Éva: Piafnak csak az a maroknyi ember, aki megnézi. De már sokszor játszottam el, majdnem ötszázszor, úgyhogy sokan vannak már, akik látták. Úgy tűnik, hogy valamit elő tudok varázsolni ebből ennek a rendkívüli énekesnőnek a sorsából.

Érdekes: sorsgazdagság szempontjából vetekszik Piaf és Sarah.

Vári Éva: Így igaz. Ő is egy nagyon különleges életű nő. Őt nem láthatta senki közülünk, legfeljebb hallhatta a nevét, hogy volt egy Sarah Bernhardt nevű színésznő, és hogy mekkora sztár volt a maga idejében. De igazából nagyon keveset tudhatnak róla. Piaf életében is nagy dilemmát jelentett, hogy milyen kevesen tudnak róla, mert a nézők képzelnek valamit arról a színészről, akit látnak, hogy milyen lehet, de senki nem tudja, hogy milyen az ő kedd délelőttje, vagy hogyan kel fel, hogyan viszonyul az élethez.

A március 24-i bemutatón Sarah Bernhardtról vagy Vári Éváról fogunk megtudni többet?

Vári Éva: Sarah Bernhardt ürügyén, ha nagyon odafigyelünk, akkor sokat meg lehet tudni rólam is. Ugyanis itt olyan monológok vannak a színházról, az életről és a sorsról, amit nagyon igaznak gondolok én is.

A közönség rajongott érte, de a kritikusok utálták.

Élete vége felé titkára, a hűséges Pitou tollába diktálja eseményekben gazdag életének történetét, s pillanatokon belül vérre menő szerepjáték kezdődik, sziporkázóan humoros, máskor szívszorító jelenetekkel.

A darabot többek között Boccaccio erotikus novellái is ihlették, de a mai nézőnek íródott: nagyon hasonlít a tévés sitcomhoz: az egyik vicc követi a másikat, a dramaturgiája gyors és sodró lendületű. Azt szerettem volna elérni, hogy a tévéhez szokott néző egy másodpercig se unatkozzon.

A darab hat emberről szól – férjekről és feleségekről, akik különböző nehézségek és félreértések árán lesznek egymáséi. Emellett beletekintünk házasságok bugyraiba, rácsodálkozunk a pszichológia mindenhatóságára, és még azt kiderítjük, hogy milyen sport is a francia rúdugrás.

A humor rettentő fontos ahhoz, hogy a szexuális témákat-problémákat tényleg elegánsan, de valahol mégis húsbavágóan tudjuk kezelni. Ténylegesen minden embert érintő problémákról van szó, és azt szeretném, ha mind a két nem magára ismerne: nagyon fontos, mind a nők, mind a férfiak rájöjjenek, hogy nincsenek egyedül. Hogy mindezt ne sok feszengő néző előtt tudjuk elérni. Ezért kell a humor: de nem a vaskos, alpári, polgárpukkasztó humor, hanem épp ellenkezőleg: az elegáns és finom, a majdnem kimondott és mégsem mesterkélt – azaz a mindenki által elfogadható humor.

Teljes kritika itt >>

Eszmét és vágyakat cserélünk, szigorúan a kulturális érdeklődés terében, percek alatt, folyamatosan, könnyedén: csodadolog!!!

Teljes kritika itt >>

Mi volt az indok, hogy újra próbálj?
Másfél éve igazgatom a Pesti Magyar Színházat, a hét szerepemből egyet hagytam meg, egyrészt így tartottam etikusnak, másrészt bele sem fért volna több színpadi munka. Orlai Tibor régóta pedzegette ezt a darabot, kerülgetett, hogy játsszam én Leo Leike szerepét. Sokat nyomott a latba, hogy nyáron van, nekem most ez a szabadságom, hogy játszom.

Gondolom, az sem volt mellékes, hogy kikkel fogsz dolgozni.
Persze. Amikor Tibor elkezd szervezni egy produkciót, mindenkit megkérdez mindenkiről. Egyeztetett velünk a rendező személyéről, és, gondolom, vele is rólunk. Nagyon örülök Fullajtár Andreának, még nem játszottunk együtt. Zöld dióhéjas tanonc koromban akadémiai hallgató volt a Nemzeti Színházban, de aztán elkerült onnan, mert fölvették a főiskolára. Erős és izgalmas színésznőnek tartom. Göttinger Palit igazgatói oldalról ismertem meg, idén rendezett egy Háy János darabot a Pesti Magyar Színházban, a vele való munka is érdekelt.

Van hasonló tapasztalatod a saját életedből, mint Leo Leike története?
Van ilyesmi, bár nem e-mailezés kapcsán. Nem vagyok az a generáció, aki az internet mögött él. Használom, de nem erről szól az életem. Nem is volna időm lájkolgatni, fönt sem vagyok a facebookon. Amúgy is inkább beszélő ember vagyok, mint író, sokkal jobban hiszek a személyes kapcsolatokban, a szembenézésben, a beszélgetésben. De sok olyasmit éltem meg, ami teljesen egybevág Leo Leike különböző periódusaival, döntéseivel, kiborulásaival, játékosságával, mézesmadzagozásaival… Tudom, milyen az, amikor egy férfi egyedül él. Amikor egyedül marad. Ezekből az érzetekből kell jól dolgoznom.

Néhány éve beszélgettünk, akkor azt mondtad a kecskeméti Psycho kapcsán, hogy annyira kíváncsi voltál a saját határaidra, hogy alig tudtál visszatalálni a való életbe. Ez a szerep ugyan távol áll Norman Bates skizofréniájától, de lehet hasonló veszélye?
Ez a veszély valamilyen értelemben mindenhol megvan. Én minden szerepet egy szigetnek nevezek, ami hasonló magányt jelent, mint Robinson Crusoé. Ennek a szigetnek megvannak a pontjai, a tengerpartjai, a tűzrakó fészkei. A Psychónál valóban fölégettem magam mögött minden hidat, és a szigetről kellett elkezdenem fölépíteni a visszautat, ami nem volt könnyű.

A darab szövege temérdek e-mail. Hogyan válhat ezt játszható, színházi szöveggé?
Nagyon nehezen. Egy lazán megfogalmazott levél sajátossága, hogy egészen másképpen is lehet olvasni, mint ahogy meg lett írva. Mondok egy példát. Azt kérdezi tőlem Emmi: „Tetszem magának?”, én ezen a ponton még nem vagyok benne annyira érzelmileg, és csak odavetem: „hogyne, nagyon tetszik, ahogy elképzelem, különben nem gondolnék ilyen sokat magára”. Ezt lehet félvállról írni, de aki a másik oldalon olvassa, nem kapja meg a hangsúlyt, a színeit. Arról nem is beszélve, hogy milyen választ vár, hogyan szeretné érteni a szavakat. Mindezeken túl az egésznek a formáját is ki kell találni, mert az nem elég, hogy két ember leül a gép elé, és hangosan elmondja, amit ír. Színházi nyelven kell megmutatni, hogy a két szereplő hogyan éli meg a saját életterében ezt az egy évet, amíg leveleznek egymással.

Színészileg ez hogyan kivitelezhető? Egy színpadon vagytok, tulajdonképpen egymáshoz beszéltek, de nincs szemkontaktus, nem érhettek a másikhoz.
Nem könnyű. Érdekes, hogy már annyira megszoktuk a biztonságos magányt, hogy a fizikai közelség lett idegen. Van egy képzeletbeli fal a színpad közepén, és két ponton is olyan helyzetbe hozott minket Pali, hogy a fallal beszélgetünk. A nézők úgy látják, mintha összenéznénk, pedig ez lehetetlen. Zavarba ejtő, hogy húsz centire vagyunk egymástól.

Vitatkoztatok olyasmin, hogy egy-egy mondatot nőként és férfiként hogyan olvasnátok?
Inkább saját magunkat elemeztük, és ezt kezdtük el egymáshoz hangolni. Szinte nincs dialógus, mindenkinek megvan a saját értelmezése és a saját szabadsága, hogy miképpen hat rá, amit a másik elmond.