Júniustól Hippolytot játszod a Belvárosi Színházban. Meglepett, hogy megtalált ez a szerep?

Kulka János: Igen. Soha nem volt a fejemben, soha nem gondoltam, hogy ez olyan szerep, amit el kéne játszanom. Nem szoktam szerepekről álmodozni. Azt tudom, hogy Orlai Tibor régóta szerette volna, ha dolgozik nála Mohácsi János, és elkezdtek darabokat keresni, míg végül a Hippolytra bukkantak. De nem a filmforgatókönyvre, hanem az eredeti Zágon István-darabra.

A Mohácsi testvérek munkáját ismerve, ez azért egy másik Hippolyt lesz.

Kulka János: Ebben reménykedem én is. Nagyon szerettem a Verebes István rendezte, Benedek Miklós, Szacsvay László és Molnár Piroska által játszott verziót. Isteni előadás volt, remélem aez az előadás egy “reloaded” Hippolyt lesz.

Mit tartasz igazán érdekesnek ebben a Hippolytban?

Kulka János: Van valami nagy titok, amit soha nem tudunk meg: ki ez az ember? Ha láthatnánk egyszer Hippolytot a cselédszobában egyedül, hogy ott mi történik éjfél és reggel hét között…

Hogyan kerültél a produkcióba?

Úgy tudom, az első tervek szerint Kovács Zsolt, a nagyszerű kaposvári színész játszotta volna Schneider úr szerepét, de valami miatt nem tudta elvállalni. Aztán Mohácsi János rendező és Orlai Tibor producer rám gondoltak. A dologban ami igazán érdekes, hogy sem életkorban, sem karakterben nem vagyunk hasonlóak Kovács Zsolttal. De ha a Mohácsi testvérek így döntöttek végül, akkor annak egészen biztosan nyomós oka van.Bízom bennük.

Nem először dolgozol a Mohácsi testvérekkel. Milyen volt a találkozás velük a Katona József Színházban, A nyaralásban, amelyet a mostani évadban mutattatok be?

Nagyon szerettem Mohácsiékkal dolgozni! Nagyon a színészből dolgoznak. Ezt persze a Katonában,a rendezőknél alapvetően megszokhattuk. A Nyaralás esetében gyakorlatilag a próbafolyamat közben született meg a szövegkönyv, nem kész darabból dolgoztunk. Nekem az idővel volt bajom.Féltem,hogy nem fog elkészülni, megíródni a darab a bemutatóra,izgi volt.Egyébként is ilyen szorongós vagyok. Végül meglett, és sikerrel megy. De úgy tudom, a Hippolytnál most egy kicsit előre dolgoznak.

Ritkán jársz ki a Katonából.

Szerencsére elég sokat dolgoztatnak a Katonában, ezért ritkán tudok kimenni, de jó néha más közegben is dolgozni, miközben imádok a Katonában játszani. De fontosnak tartom, hogy egy kicsit kint is legyen a színész az anyaszínházából, abból csak profitál,ő is és a színház is. Ezúttal pazar a szereposztás: Csákányi Eszterrel és Kulka Jánossal nagyon izgalmas lesz együtt dolgozni. Ígéretesnek tűnik, nagy örömmel vágok bele a kalandba.

Nem a Hippolyt Schneidernéjeként fog először együtt dolgozni a Mohácsi János rendezővel, Kaposváron több közös munkájuk is volt.

Az Ármány és szerelemben és a Tévedések vígjátékában dolgoztunk együtt. Mohácsi János akkor még nagyon fiatal rendező volt, de a sajátos alkotói módszer, amivel dolgozik, nagyon különleges volt.

Miért különleges ez a munkafolyamat?

Egy darabvázlaton kezdünk el dolgozni, amit aztán a próbafolyamat során az improvizációk töltenek ki, és ezáltal, a közös munkával jön létre a szövegkönyv végső változata. Én ilyen téren bevállalós vagyok, szeretem, ha a színészi ösztönömből kell megoldani feladatokat, ha szabadságot hagy nekem a rendező és bízik bennem. Mohácsi útjára engedi a zabolátlanságot, a teremtő erőt, de aztán kellő szigorral be is fogja, rendszerezi azt. Persze ennek vannak nehézségei, folyamatosan frissnek és nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy ez a fajta munka működjön, de ez a színházi gondolkodás nagyon közel áll hozzám.

Ez már sokadik közös munkája az Orlai Produkciós Irodával is.

Tibor nagyszerű szakember, és amikor szabadúszó lettem a Krétakör Színház társulatának felbomlása után, akkor gesztust gyakorolt azzal, hogy gondolt rám. Parti Nagy Lajos A hét asszonya című monológsorozatával kezdődött el egy szép és örömteli munkafolyamat, hiszen azon kívül, hogy sok produkcióban benne voltam (Fédra fitnesz, Dolcsaja vita, Kupidó, Keresztanya), a közös munka díjakat is hozott (2011-ben a Dolcsaja Vitával Colombina-díjat sikerült elhozni a Vidor Fesztiválról, a Kritikusok Céhe a Fédra fitness és A hét asszonya után is a legjobb színésznő díjat ítélte oda, 2010-ben pedig ugyancsak a Kritikusok Céhe a legjobb gyerekelőadásnak választotta a Keresztanyát).

Ezért is nagyon örültem, hogy a Hippolyttal folytathatjuk a közös munkát, igaz, nem ez lesz az egyetlen: Garaczi László Magyar Mátrix című új darabját októberben kezdjük el próbálni. Az is izgalmasnak ígérkezik.

Robert James Waller A szív hídjai nagy sikerű regényének filmváltozata Madison megye hídjai címen került a mozikba Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével. A regény egy természetfotós és egy önmagát kereső nő véletlen találkozásának megrendítő szerelmi történetét meséli el. A főszerepekben Udvaros Dorottyát és László Zsoltot láthatja a közönség, az előadást Novák Eszter rendezi. A szív hídja bemutatója június 29-én lesz az Óbudai Társaskörben.

Zágon István nagy sikerű darabjából, a Hyppolit, a lakájból 1931-ben forgattak filmet Kabos Gyula és Csortos Gyula főszereplésével, amely a második hangosfilm volt Magyarországon, és amely azóta is visszatérő darabja a Magyarországi színpadoknak. A közismert történet Nóti Károly adaptációja, azonban a Belvárosi Színházban az eredeti, Zágon István-féle színdarabból készül az előadás a Mohácsi testvérek átiratában. A főbb szerepekben Kulka János, Elek Ferenc – a Katona József Színház színésze – és Csákányi Eszter mellett Téby Zita, Pál András, Pető Kata, Nagy Viktor, Mertz Tibor és Boros Anna lesz látható. A bemutató a Belvárosi Színházban lesz július 4-én, az előadást Mohácsi János rendezi.

Ezt követően a Szentendrei Teátrumban mutatja be a Szentendrei Teátrum és az Orlai Pordukciós Iroda közösen Paul Blake zenés játékát, a Római vakációt. A többszörös Oscar-díjas filmben Audrey Hepburn és Gregory Peck alakította a magával ragadó romantikus történet párját. Az Örök Városba érkező kis ország trónörökösét, Anna hercegnőt a Nemzeti Színház fiatal színésznője, Tenki Réka játssza, partnere, a Joe Bradley bulvárriportert alakító Fekete Ernő lesz, a Katona József Színház színésze. Mellettük Hernádi Judit, Cseh Judit, Szikszai Rémusz, Márton András és Nagy Dániel Viktor lesznek láthatók. A Pelsőczy Réka rendezésében megelevenedő történetet július 26-án mutatjuk be Szentendrén.

Amerikai kisváros.

Egy nő, aki Olaszországból Amerikába költözött, hogy régi terveit feladva, feleség és anya legyen egy farmon.

Egy férfi, aki a National Geographic számára készít fényképeket a környék fedett hídjairól.

Egy véletlen találkozás, amelyből megrendítő szerelem lesz.

Sorsuk talán mindig egymás felé tartott – még ha nem is tudtak róla. Négy napjuk van rá, hogy gyökeresen megváltoztassák egymás életét. Lehetséges ez?

A Madison megye hídjai Robert James Waller nagy sikerű regényének filmváltozata Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével meghódította az egész világot. Magyarországon először Udvaros Dorottya és László Zsolt kelti életre a felkavaró történetet.

Egy kicsiny ország trónörököse, Anna hercegnő hivatalos látogatásra érkezik Rómába. Vele utazik az udvar néhány szigorú képviselője, minden percét protokoll események töltik ki. A lány fellázad, és egy váratlan pillanatban megszökik, hogy felfedezze az Örök Várost. Persze azonnal nyomába szegődik a bulvársajtó, hogy szaftos pletykákkal szolgáljon a közönségnek. élükön az elszánt Joe Bradley, aki minden áron nagy sztorit akar szállítani megrendelőinek – ha kell, magába is bolondítja a hercegnőt.

Pelsőczy Réka rendezésében a legendás szerepeket Fekete Ernő és Tenki Réka játssza.

A Római vakáció az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE, és a Szentendrei Teátrum együttműködésével jött létre.

Bemutató: 2013. július 26., Szentendrei Teáétrum.

Sötét látlelet egy erőszakos, hierarchikus, maszkulin társadalomról. Híradás a férfi központú múltról, amely túl hosszúra nyúlt és szinte kezelhetetlennek tűnik adott szociálpolitikai körülmények között. Valamiféle nyomasztó montázs napi híradásokból, dokumentumokból, elmesélt családtörténetekből a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) kutatásai alapján és különböző klasszikus művekből kiragadott, ide illő jelenetekből. A kissé kuszán, ám annál színesebb képekben színpadra tett pokoli showműsor amellett, hogy balladisztikusan megidézi a múlt század Magyarországának harmincas éveit is, Agota Kristof, Charles Bukowski és Ingmar Bergman világába is bepillantást enged, ami arra enged következtetni, hogy a „szeretteink” rovására elkövetett terror globális probléma és általános érvényű következtetéseket kell levonni.

A törekvés persze korántsem új. Hazánkban számos drámapedagógiai alakulat és független színházi társulás foglalkozik azzal, átvéve az oktatástól a felvilágosítás nagyon fontos feladatát, hogy színházi eszközökkel dolgozza fel a minket körülvevő traumatikus történéseket. Ilyen például a Káva Műhely, a Krétakör jelenlegi produkciói, vagy a Független Színház munkái. Ennél tovább is mennek ezek a műhelyek, amikor terápiás munkát végeznek különböző módszerekkel. Van, amelyik a résztvevő jellegű színházban látja a megoldást, terepre megy és megpróbálja mérni utólagosan annak hatásait, mások dokumentarista módon, tényfeltáró újságíró, illetve nyomozó módjára összegyűjtik az adatokat és aztán abból az adott közösségnek készítenek előadást, hogy magára ismerjen és tovább tudja gondolni a lehetőségeit. Mindezt persze profi színészek, alkotók és szakemberek vezetésével.

Bozsik Yvette színháza nem vállal ilyen missziót, nem is erre szólt a felkérés. A problémára érzékeny, a feladattal kívülről megbízott rendező és koreográfus a színházi esztétikából kiindulva a már felsorolt dramaturgiai elemekkel élőképeket készített, hogy bemutassa a jéghegy csúcsát. Oda, a csúcsra dobálja fel a meglévő anyagot, és azt mondja: tessék, itt vannak a borzalmak, kezdjetek vele valamit. Gondolkodjatok el azon, hogy másnak a család mit jelent. Az előadás elején a „műsorvezető” végigmegy az első soron és megkérdezi, mi jut eszünkbe a szóról: család. Mindenki a békét, a biztonságot és a szeretetet emlegeti – mintha megannyi középosztályi budai polgár. De ez is csalóka képmutatás, hiszen tudjuk, hogy bár a szegénység, a kitaszítottság, az alkohol és a nyomor képes agresszív cselekedetekre ösztönözni az embert, a közvetlen hozzátartozók módszeres bántalmazására kényszerítő démon nem válogat, tök demokratikus.

A jól szituált, kívülről békésnek látszó, ám kétarcú, konszolidáltnak mondható családapákat találja meg a leghamarabb. Mindenkit érinthet a jelenség, aki a párválasztás során nem járt el körültekintően, nem fedezte fel az efféle agresszió, a függés lehetőségének jeleit. Aki ilyen problematikus kapcsolatfüggésben alakít ki családot saját vagy hozott anyagból, annak a közvetlen családját, őt magát, gyerekeit érinteni fogja a probléma. Börtönné és pokollá lehet a mikroközösség élete és ez abból fakad, hogy az egésznek az „élén” ott található egy eszement uralkodó. Az erőszaktevő, aki akaratát rákényszeríti a többiekre, üt, ver, megerőszakol, illetve válogatott módszerekkel kínoz és azt betegesen élvezi – kapaszkodjanak meg –, többnyire a férfi. Az esetek 95 százalékában az apa, a férj, az élettárs, a nevelőapa, az édesapa követi el az erőszakot a látleletek, a kutatások és egyéb hivatalos dokumentumok szerint. A dologban az a horror tehát, hogy a biztonságos otthon, a család idealizált képe süllyed el és válik egy a benne lévő számára is előbb-utóbb feldolgozhatatlan üldözéses akciófilmmé. Ahova menekülni kéne a külvilág elől, odabújni az utcán kapott pofonok elől, ott kapja az ember a legnagyobb pofonokat. Elszigetelődik, otthontalanná válik, a személyisége megbomlik. Ezért van az, hogy az elszenvedők is skizofrénné válnak, különösen a gyerekek, hiszen nekik meg kell teremteniük magukban azt a képet a világról, hogy kerek, hát ilyen módon leválasztják róla magukat, kívülről nézik a saját életüket, mint egy színházat, ezért képesek később arra maguk is, hogy bántsanak másokat és azzal kapcsolatban se legyenek érzéseik.

A színház ezeket a lelki folyamatokat is bemutathatja művészi módon úgy, hogy a brutalitást az elszenvedők szemén keresztül láttatja és a feldolgozás folyamatát finoman indítja el, a részvétre, az empátiára, a személyességre alapozza. Gyógyszert ad ezzel, amely lassan, de biztosan dolgozik. Erre a legjobb példa nekem a Societas Raffaello Sanzio társulat Romeo Castellucci által rendezett Purgatórium című előadása volt, amely egy kisfiú, az őt abúzáló édesapja és a passzív, beletörődő édesanya történetét meséli el, a brutális aktusokat erős képi elemekkel és tánckoreográfiával helyettesítve. Mozgóképen a Fanny és Alexander ért el hasonló hatásokat. A drámaírónak is kiváló rendezőnek, Bergmannak ebből az alkotásából a csúcsjelenet be is került a Bozsik-darabba, annak legjobban értelmezhető elmeként. Vati Tamás ebben a jelenetben ugyan nem papot játszik, de az új és szigorú férjet, aki a báb alakjában megjelenő fiúgyermeket móresre tanítja merő szeretetből, elég félelmetesen alakítja.

Visszatérve az aktuális darabra: a Minden ötödik órában valahol középen helyezkedik el az említett feldolgozási lehetőségek között. Montázsszerűen jeleneteket vonultat fel, hol nagyon erős, hol kevésbé érthető élő képeket hoz és nem értelmez, csak sulykol, arra hajt, hogy a néző torkig legyen az erőszakkal és a hol táncjelenetekben, hol a tárgyalóteremben zajló párbeszédekben, hol pedig egy popszámnak álcázott betétben fülledő feszültség forduljon át valamiféle részvétbe, illetve megértésbe. Bozsik rendezői pályájából ez a megbízás egyébként egyenesen következik. Tánc- és színházi darabjaiban is következetesen foglalkozik a párkapcsolatok időnként erőszakos természetével és a Lány, kertben című önéletrajzi ihletésű művében életének erőszakos és kevésbé erőszakos férfi figuráit mutatja be a balettmestertől az alkotótárson át a rokonokig. Érzékenysége és női elkötelezettsége a domesztikált erőszakkal kapcsolatosan kétségbevonhatatlan.

Művészi koncepciója is következetes, ahogy változatosan egymás mellé igyekszik tenni az erős képeket, és az, hogy a téma bonyolultságát több oldalról érzékeltetve együtt szerepelteti a táncosait és a színészeket. A táncosok beszéltetése itt nem is volna zavaró jelzésszerűen, hiszen a szó elakad ilyen helyzetekben. Viszont ahhoz sokat beszélnek, hogy ne legyen néha elterelő. Fullajtár Andrea átöltöző és központi szerepei – a bulvártévében tanúságot tevő bántalmazó suttyótól a pereskedő, nyilvánosan is megalázott feleségig – viszont összefogják a történetet. Pontos a kivitelezés és erre van felfűzve lényegében az előadás. Fullajtár és a verbálisan, azaz „intellektuálisan” erőszakos férfi különböző figuráit eljátszó Rába Roland jutalomjátékot játszanak itt. Vati Tamás az ős test és Samantha Kettle az egzotikus és tökéletes nő mozgásban rímelnek erre a párosra, de mégiscsak az van, hogy nincsen a színpadra jól megírva ez a darab. Az írás igénytelensége a Fullajtár által elénekelt rapszöveg eléneklésénél töri meg leginkább az előadás menetét. Azt nagyon dögösen, mai budapesti slammer módjára, pontos formaisággal szabadna csak ebben az esetben felvonultatni.

A Bozsik-előadás biztosan legendássá váló kulcsjelenete Pipás Pista története. Nem csak azért, mert sajátosan magyar, az elesetteket védő betyárvilágot is megidéző rész, hanem mert ebben rejlik az elnyomott női sors és a nemek közötti társadalmi egyenlőség fontosságának magyarázata. Ez a múlt század elején valóban élt figura a nők kérésére megölte azok erőszakos férjeit és nem mellesleg olyan szexuális örömökben részesítette őket, amelyet azelőtt nem tapasztaltak. A Fullajtár Andrea alakította gyengéd gyilkosról elfogatása után kiderült, hogy nő volt, akit szintén bántalmazott a férje. A szolidaritás tehát az, ami a szó legnemesebb értelmében femininné teheti a férfitársadalmat. A gondoskodás, az együttérzés, a szeretet az, ami megakadályozhat valakit abban, hogy a másik életére törjön és pusztítson és helyreállítsa a családvédelmi funkcióját, bárkik is legyenek annak a családnak a tagjai.

A figyelemfelkeltő zajos plakát, kortárs és jól funkcionáló látványvilággal ehhez elkészült és most, mivel nem igazán klasszikus színházi darab, az a dolga, hogy csiszolódjon és eljusson a fiatal felnőttekhez intézményeken kívül, középiskolában, fesztiválokon. Mindennap lehetne hozzá új jelenetet írni. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején nem mutogattak nekünk ilyen előadásokat, talán elkerülhettük volna életünk néhány téves kapcsolatát. Meg persze az is kár, hogy ha az ember megnézi ezt a darabot, egy ideig azt gondolja, hogy nincs is más kimenetele a férfi és a női kapcsolatoknak, csak ez, a harmónia pedig csak álságos illúzió. Pedig a létezik a társszerelem és a másik szabadságának a tisztelete, elő kell hívni ezt társadalmi szinten is, ez a mi dolgunk és a színház dolga ma, nem is kevés.

sisso