Amikor az ember társulati tag, akkor tulajdonképpen megkapja a szerepet, magánszínháznál azonban igent vagy nemet kell mondani. Miért mondtatok igent a Kramer kontra Kramerre?

Kovács Patrícia, Nagy Ervin - Kramer kontra Kramer

Nagy Ervin: Életem egyik legnagyobb filmélménye a Kramer: gyerekkoromban láttam. Ha úgy vesszük, ez volt az első művészfilmes élményem, ami az emberben elég mély nyomokat hagy. Fekete-fehérben láttam, emlékszem, mert tévén néztem. Igen, ez már olyan régen olt, amikor még csak ilyen tv-k léteztek. Kicsit fájt a fogam, hogy az Esőember után, megint egy filmadaptáció jön, de tényleg nagy hatással volt rám a film és úgy érzem, most van is róla mit mondanom, mert van egy kétéves gyerekem nekem is. Nem egyszer, nem kétszer kerültem már otthon én is éles szituációba a munkám miatt, úgyhogy a téma elég közel áll hozzám. Mondjuk én Ted Kramerrel ellentétben eléggé hirtelen haragú és temperamentumos ember vagyok, de aztán könnyen el is felejtem az egészet.

Kovács Patrícia: Én például azért is jöttem el a Vígszínházból, mert, úgy érzem ott nem kaptam volna meg egy ilyen szerepet, mint Joanna. Nagyon jól esett, hogy Orlai Tibor producer és Rába Roland, a rendező is meglátta bennem ezt, mert úgy érzem, hogy több vagyok annál, mint amit általában gondolnak rólam. Megnyugtató, hogy ők is így gondolták. A film számomra is nagy élmény volt, olyannyira, hogy rögtön elolvastam a regényt is. A darab egyébként sokkal inkább hasonlít a regényre, mint a filmre, jóval árnyaltabb.

Nagy Ervin: A regény olyan számunkra, mint egy instrukció-gyűjtemény. Sokkal részletesebben írja meg, hogy mi történik például Teddel. A történet ugyanis onnan kezdődik, amikor már valami nagyon elromlott a Kramer családban, és ez sohasem egyszerű folyamat. Amikor az ember életében valami elromlik, akkor a kezdetekre visszatekintve mindig észlelhető, hogy már akkor ott vannak a kis hazugságmorzsák. A regényben nagyon jól benne van, hogy mik ezek a morzsák, milyen ez a házasság valójában. Nem százas a szerelem, sem a gyerekvállalás – bizonyos lelki motivációk hiányoznak mindkét emberből, és ennek megértésében sokat segített nekünk a regény.

Nagy Ervin: Bizony, mind a kettőnk élete eljutott ide, pont most vagyunk korváltásban. Harmincöt évesen éppen ideje a fiatalfiú-szerepeket kinőni. Most már el lehet úgy is képzelni engem, mint apukát. Meg milyen színész az, aki nem vállalja fel a korát? Nyilván színésznőként ez nehezebb mutatvány, de szerintem fontos mindig tudni, hogy “igen, ez most egy nehéz időszak, át kell lépni másik szerepkörbe és kész …”. Én az elmúlt néhány évben eddig szenvedtem mert már az egyetem után sem voltam elég fiatal ahhoz, hogy a hősszerelmes karaktereket eljátsszam – de nem voltam elég öreg sem a nagy, klasszikus férfiszerepekhez. Most érek ebbe bele.

A gyerek-nő-szabadság problémája ma aktuálisabb, mint mondjuk 1979-ben, a film bemutatásakor volt?

Kovács Patrícia: Nem feltétlenül. Már a regényben is benne van az, ami természetesen engem is foglalkoztat: hogyan tudok színésznőként, feleségként, anyaként és barátként úgy létezni, hogy közben megőrzöm a szuverenitásomat. Hogy mi lesz akkor, ha majd másképp is akarom magamat értelmezni, mint anya.

Nagy Ervin: Nagyon kemény – én ezt eléggé közelről látom. Hadd ne mondjam, hogy a feleségem is hányszor dől bele a saját kardjába. Iszonyú gőzerővel csinál egy divatcéget, közben folyamatosan foglalkozik a családdal és a gyerekkel. Most a világ azt diktálja, hogy még alig vágták el a köldökzsinórt, de már menjél is vissza dolgozni, legyél rögtön trendi, nyerd vissza az alakod gyorsan, légy rögtön fitt és szép, meg persze ott a karrier is. És ahogy rájuk záporoznak ezek az elvárások, túl sok helyen kellene egyszerre megfelelni, és ettől folyamatos lelkiismeret-furdalásos helyzetben vannak. Ráadásul még ott van mellettük egy férfi is… Az összes emocionális élmény, ami a gyereket éri, és ami hosszú távon meg fogja határozni az ő életét, az anyán keresztül történik. A darabban én, az apa veszem fel ezt az alapvetően anyai szerepet. A lényeg, hogy a modern elvárások megpiszkálták a nőiség funkcióit, ami szerintem nagy baj. Úgy látom, téves női szerepértelmezések kezdenek kialakulni, aminek a nők nem nagyon tudnak megfelelni. Talán a férfiak viselkedésének, hozzáállásának kellene megváltoznia, hogy a nők ne akarjanak mindenáron kompenzálni. Nagyon nagy baj lesz, ha a nők el akarnak kezdeni férfit játszani: vagy azért, mert mi férfiak nem engedjük őket kibontakozni, vagy azért – és ez nagyon jellemző nálunk –, mert nem keresünk annyi pénzt, hogy minden rendben legyen otthon. Kicsit kezdenek elmosódni a nemi szerepek.

Kovács Patrícia: Én mondjuk az ütvefúróval nem kezdenék, de szinte bármit megcsinálok otthon, megtanultam mindent, és erre büszke vagyok. Élvezem ezt, és kifejezetten meg akarom tudni ezeket csinálni. Közben meg szeretem, ha kiveszik a kezemből a kalapácsot. De az, hogy én most itt vagyok és normális ember lettem, azt az édesanyámnak köszönhetem. Amit felfedeztem a világból, azt ő látta először. Mindent megosztottam vele. Az én anyaképem, hogy milyennek kéne lennie egy anyának, az az én saját anyám képe. De kezdem azt hinni, hogy erről le kell, hogy mondjak. Nem fogok tudni majd olyan lenni, mint ő volt velem. Ez iszonyú lelkiismeret-furdalás már alapból.

Apropó gyerek. Ti most négy gyerekkel is próbáltok? Milyen velük?

Nagy Ervin: Jó fejek nagyon.

Kovács Patrícia: Ők próbálnak már Rolanddal, mi most kezdjük el igazán belevetni magunkat a velük való közös munkába. Sokat játszottam gyerekekkel, de ilyen felelősség még egyikükön sem volt. Ez nem olyan lesz, hogy bejön balról, kimegy jobbra – itt együtt kell játszani. Ez óriási felelősség nekünk is.

Nagy Ervin: Mi van, ha elmegy neki valami, ha kihagy valamit? Hogyan mész tovább? Ha meglát 500 embert – mi lesz vele? Kellenek majd biztonsági dolgok. Az például biztos, hogy megbeszélem majd velük, hogy ha bármi baj történik velük majd előadás közben, csak fussanak oda hozzám, és mondják azt: “baj van”. Erre ugyanis már tudsz valamit reagálni, erre tudsz blattolni például úgy, hogy a jelenet végére ugrasz. Meg kell nekik mutatni, hogy mindig van hová futni, hogy mindig biztonságban vannak. Egyébként dolgoztam már gyerekekkel színpadon, életem első színházi munkájában – olyan profik voltak, hogy csak néztem.

Dolgoztatok már együtt színházban?

Kovács Patrícia: Nem

Nagy Ervin: Dehogynem.

Kovács Patrícia: Jaj, de, tényleg. Az Asztalizenében a Radnótiban… Olyan rég volt.

Nagy Ervin: Olyan rég volt? Százszor játszottuk el! (nevet) A Kramer kontra Krameren kívül a rendező, Rába Roland is kifejezetten érdekel. Ami volt munkám életemben vele, nagyon jó volt. Életünk első filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben együtt játszottunk – nagyon fontos indulás volt.

Kovács Patrícia: Ervinnel az egyetemen pont váltottuk egymást, és Roland is a mi korosztályunk, ráadásul mindannyian hasonló iskolából jövünk, hasonló ízlést is képviselünk. Ebben a szabadúszó-létben mindig megküzdök azzal, hogy amikor elkezdek próbálni valamit, rájövök: mindenki más színházi nyelven beszél. Sokszor érzem, hogy emiatt kompromisszumokat kell kössek, ami nem mindig jó – sőt, általában nem az. Itt most ilyen gondok biztosan nem lesznek.

***

Nagy Ervin színész: 1976-ban született Dunaújvárosban – a település idén választotta díszpolgárai sorába –, 1999-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahol Horvai István és Máté Gábor osztályába járt. A diploma megszerzése után a Katona József Színházhoz szerződött, mindmáig a társulat tagja. 2003-ban a társulat neki ítélte a Máthé Erzsi-díjat. Szerepelt többek között a Nincsen nekem vágyam semmi, A Hídember, a Szezon, a Mansfeld és az Overnight című filmekben, a 2004. évi 35. Magyar Filmszemlén a Szezonért a legjobb férfi mellékszereplő díját ítélték neki. Idén kapott Jászai Mari-díjat.

Kovács Patrícia színész: Budapesten született, 1978-ban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor osztályába járt. 2003-ban kapott diplomát, és az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött, ahol négy évadot töltött. 2005-ben az Egri Páholy-díjat, 2006-ban a Napsugár-díjat nyerte el. Két év szabadúszás után 2009-ben szerződött a Vígszínházhoz, ahol két évadot töltött, azóta újra szabadúszó, több darabban játszik a Nemzeti és a Centrál Színházban. Szerepelt a Szerelemtől sújtva, a Sztornó, az S. O. S. szerelem!, a 9 és fél randi és a Presszó 10 év múlva Társasjáték című filmekben is. Rendszeresen fellép egyetemi osztálytársaival az AlkalMáté Trupp produkcióiban: az osztályba járók életét feldolgozó sorozat keretében 2009-ben róla szólt az előadás a Zsámbéki Színházi Bázison.

Február végén volt a Kramer kontra Kramer olvasópróbája, azóta két hónap telt el. Hol tartotok?

Rába Roland: Eddig főként a próbateremben dolgoztunk a szöveggel, meg a gyerekekkel. Fiatalabbakkal, tizenévesekkel már dolgoztam, de 8-9 évesekkel még nem. Ők olyanok, mint egy-egy energiabomba. Pont ma történt, hogy megkértem a Házi ikerpárt, akikkel most próbáltunk először színpadon, fussanak el a nézőtér mögött, hogy megnézzük, milyen az. A nézőtér nem kicsi, de egy lendülettel négyszer körbefutották. Irigylésre méltó energia.

Rába Rolnd a Kramer kontra Kramer rendezője

Az olvasópróbán nagyon sok videót mutattál, meglehetősen határozott formai koncepcióval érkeztél. Ez alakult azóta?

Rába Roland: Abból, hogy a Belvárosi Színház régen mozi volt, illetve hogy magában a darabban a legelső jelenetben van egy kamera, szinte következett, hogy próbáljunk ki egy ilyen vizuális elemet, és legyenek videók majd az előadásban. Nagyon filmes a színdarab, sűrűn és gyorsan következnek egymás után a jelenetek. Arról, hogy hogyan mutat majd ez, amikor a részletek összeállnak, van elképzelésem – de ez mindig alakul a próbák során.

Egyébként a darab érdekes, és az fogott meg benne, hogy láthatjuk, ahogy a szülők – az okosok, akik tudják, hogyan működnek a dolgok, megmondják, hogyan kell élni – valójában tele vannak bizonytalansággal, és ügyetlenül mozognak a világban. Mindeközben mégis mi, felnőttek folyton kinyilatkoztatunk, döntünk, véleményezünk, megítélünk, elítélünk és szabályokat hozunk. Joanna Kramer, az anya is ilyen felnőtt, aki nem találja a helyét a saját életében, és elhagyja a gyerekét. Ez ma is felháborító dolog, pedig a nőknek is van élete, van valami történetük azon túl is, hogy gyermeket szülnek. Kicsit zavarba ejtő ez a szabálytalan történet. Izgalmas.

Mármint az, hogy hol vannak a felelősségvállalás határai?

Rába Roland: Igen. Számomra azt boncolgatja ez a történet, hogy valaki képes-e feláldozni magát valakiért vagy sem. Van, akinek ez nem egyértelmű. Gyerekként sok mindent én is számon kértem a szüleimen, anyámon. Közben ő is egy ember. Miért kéne neki az egész életét, vagy annak nagy részét alám rendelnie? Vagy éppen: miért ne kéne?

Rába Rolnd a Kramer kontra Kramer rendezője

És a férfiaknak nem kéne alárendelniük magukat a gyereküknek?

Rába Roland: A gyerek a nő feladata a családban – ez egy nagyon régi, kulturális beidegződés, amit a Kramer kontra Kramer egy kedves történeten keresztül boncolgat, és közben súlyos dolgokra kérdez rá. Ez a sztori ’78-ban született, de mondjuk a szingli-jelenség nálunk csak tíz-tizenöt éve lett igazán erős. A szabadság elég komplex dolog, és a nők sem biztos, hogy a gyerek mellett találják meg a boldogságot. Csakhogy ilyesmiről beszélni tabu. Ezért is fontos, hogy ebből ne egy mese legyen, hogy van a rossz anya és az alkalmatlan apa, aki a végére alkalmas lesz, és egymásra találnak a fiával, ennél ugyanis többről van szó, ez ennél bonyolultabb dolog. A kérdés most számunkra az, hogy erről tudunk-e közhelyektől mentesen beszélni. Mi mindenképpen erre törekszünk, mert ugyan nincs szándékunkban tabukat döntögetni, az viszont biztos, hogy a Kramer kontra Kramerben van sok olyan dolog, amiről a hétköznapokban nem beszélgetünk – pedig nem ártana. Néha jót tesz a leosztott lapokat újra megkeverni.

Orlai Tibor: Ebből a két évből körülbelül egy év volt, amíg a jogokat meg tudtuk szerezni. Rengeteg prezentációt kellett tartanunk arról a jogtulajdonosoknak, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyen előadásokat csinálunk itt Budapesten. Mindenre rákérdeztek, meglehetősen komoly volt az elbírálási eljárás. Újabb egy év volt a szervezés, hogy most be tudjuk majd mutatni az előadást. A premier június végén lesz.

Orlai Tibor - Kramer kontra Kramer - olvasópróba

Az Esőember után most a Kramer kontra Kramer következik. Tudatos a ’80-as, ’90-es évek nagy amerikai sikerfilmjeinek keresése?

Orlai Tibor: Valójában ez a véletlenek összjátéka. Mindkettő tényleg véletlen volt, hiszen nem úgy keresek darabokat, hogy mi volt nagy siker a ’80-as években, és azt csináljuk meg. Mindkét esetben az eredeti regény írója saját maga készített dramatizált változatot a művéből, kvázi egy színdarabot. Mi pedig találkoztunk ezekkel a darabokkal – és lecsaptunk rájuk. A Kramer kontra Kramer esetében Avery Corman még most is bele-belejavít a saját színdarabjába; még az olvasópróba előtt is érkeztek változtatások. Ez azért is lehet, mert ezzel az előadással az Orlai Produkció tulajdonképpen világpremiert tart. Az író által készített darab színházi bemutatójára a világon először Magyarországon kerül sor.

Ki választja ki a bemutatandó darabokat?

Orlai Tibor: Általában én szoktam keresni darabokat, lehetőségeket, de van egy csapat, akivel mindig egyeztetek, ha találok valamit. Ebben főleg Zöldi Gergely dramaturggal szoktam együttműködni.

Az Orlai Produkció ugyan a kőszínházi struktúrán kívül működik, mindig sikerül rangos művészeket szerepeltetni az előadásokban. Sok a visszatérő színész is, mint most Nagy Ervin, aki a Csókol anyád!-ban és az Esőemberben is látható.

Orlai Tibor: Az az igazság, hogy számomra abszolút fontosságú a művészek stabilitása, hogy jól érezzék magukat azokban a produkciókban, amikben benne vannak. Az olvasópróbán mindig el szoktam mondani: nem azért csinálok egy előadást, hogy kipipáljuk, hogy megint volt egy bemutatónk, hanem részben azért, hogy minden résztvevő úgy jöjjön be, akár a századik előadásra, hogy örül, hogy ezt a darabot játsszuk. Ez egy szemlélet, ami az egész munkafolyamatot jellemzi. Ez jó hatással van a művészekre is, hiszen stabil, biztos hátteret éreznek maguk mögött. Szerintem ez sok szempontból hozzájárul a sikerekhez. A szerepválasztásnál ezúttal az volt a fő szempont, hogy a Kramer kontra Kramer színpadi változatában – a filmmel ellentétben, ahol Meryl Streep csupán mellékszereplő lehetett – két nagy szerep van: az apa figurája mellett az író ugyanis hangsúlyosan kezelte a női főszereplő karakterét is.

Gyorsan megvolt a két színész?

Igazából a női főszereplőről hamar eldőlt, hogy Kovács Patrícia lesz. Vele régóta szeretnénk együtt dolgozni, és most adódott egy lehetőség. A férfi főszereplő kiválasztása hosszabb folyamat volt, mert sok egyeztetési probléma lépett fel – de nagy öröm, hogy végül Nagy Ervin elvállalta. Nagyon fontos a rendező személye is, hiszen az a jó, ha olyan színészekkel dolgozhat együtt, akik érdeklik és izgatják, akikből ki akarja hozni a maximumot. Rába Roland azonnal igent mondott a felkérésre, mert a történet és a színészek is azonnal érdekelni kezdte. Vele is régóta készültünk arra, hogy együtt dolgozzunk.

Rába Roland, Orlai Tibor - Kramer kontra Kramer - olvasópróba

Miért éppen a Kramer kontra Kramer?

Orlai Tibor: Mindig igyekszem olyan darabokat találni, amelyek amellett, hogy szélesebb közönségréteghez szólnak, mindig aktuális társadalmi problémákkal és alapvető emberi kérdésekkel foglalkoznak, továbbgondolásra késztetve. Azt gondolom, a Kramerből lehetne csöpögős, szentimentális, amerikai történetet csinálni az apáról és gyerekről, de engem nem ez izgatott ebben a darabban. Izgatott a család kérdése, a családon belüli feladatmegosztások, a nők szerepe. Izgatott a család kérdése, a családon belüli feladatmegosztások, illetve a nők szerepe. Miért van az, hogy a nők itthon a saját útjukat akarják járni – és ez talán még inkább igaz az értelmiségi rétegbe tartozó hölgyekre –, és ez mit is jelent pontosan? Amikor a ’80-as évek elején bemutatták a filmet a mozikban, akkor ez még nem volt ennyire aktuális kérdés Magyarországon, mint most. Nagyon izgatott a történetben az is, hogy a férfiak hibája-e, hogy az a sztereotípia alakult ki velük kapcsolatban, hogy semmi mással nem foglalkoznak, csak a pénzkereséssel és a munkahellyel – vagy legfeljebb a konditeremmel. Miért nem foglalkozik a saját gyerekével? Vagy ez csak akkor történhet meg, amikor egyedül marad és rákényszerül? Ezek szerintem nagyon izgalmas kérdések.

Nagy Ervin, Kovács Patrícia - Kramer kontra Kramer

A 2010 nyarán, Kulka János és Nagy Ervin főszereplésével bemutatott, és azóta jóval a 100. előadásán túl járó Esőember után ismét egy hollywoodi klasszikust állít színpadra az Orlai Produkció, ezúttal a Dustin Hoffman és Meryl Streep főszereplésével világsikert aratott Kramer kontra Kramer látható majd a Belvárosi Színház műsorán.

A többszörös Oscar-és Golden Globe-díjas film Magyarországon is hatalmas siker volt, máig kultikus fimnek számít, hiszen kevés olyan alkotás van, amely ilyen érzékenységgel járja körül a női-férfi kapcsolatok modern problémáit, az érvényesülés és a család kérdéseit.

Ahogy Orlai Tibor, a darab producere fogalmaz: „Miért van az, hogy a nők itthon a saját útjukat akarják járni, és ez mit is jelent pontosan? Amikor a ’80-as évek elején bemutatták a filmet a mozikban, akkor ez még nem volt ennyire aktuális kérdés Magyarországon, mint most. Nagyon izgatott a történetben az is, hogy a férfiak hibája-e, hogy az a sztereotípia alakult ki velük kapcsolatban, hogy semmi mással nem foglalkoznak, csak a pénzkereséssel és a munkahellyel – vagy legfeljebb a konditeremmel?”

Nagy Ervin, Kovács Patrícia - Kramer kontra Kramer

A kisfiút, Billy Kramert játszó gyerekek kiválasztását egy nagyobb casting előzte meg 2011 őszén, ami után négyen kezdhették el a próbákat többek között a címszerepekben látható Kovács Patrícia és Nagy Ervin társaságában.

2012. június 26-i bemutatót követően a Kramer kontra Kramer egész nyáron műsoron lesz a Belvárosi Színházban, illetve országszerte egyéb szabadtéri helyszíneken.

De hát ezen segítenek az olyasfajta színdarabok, melyeknek főszereplője éppen az istenített színésznő (mondjuk Sarah Bernhardt), mint ahogy a nagy színészt (mondjuk Keant) is színmű tette még halhatatlanabbá.

Vári Éva nagy adut kapott ezzel a leosztással, hogy John Murrell darabjában a nagyon idős, rokkant magánember Bernhardt-t játszhatja el. Aki a 19. század derekán született, és mire nálunk megérett a kiegyezés, már ismert tragikája volt a francia színpadnak. Ebben a darabban azonban a már jócskán hetven fölötti, csupán emlékező színésznővel találkozunk. De micsoda színésznővel!

Vári Éva tökéletesen megeleveníti a vad és későromantikus nőt (igazából az egykori Nőstényt is), aki hosszú életében volt tragikus hősnő és volt férfiak bálványa. Aki képes a beszélgetésből villámgyorsan átváltani Racine Phaedrájának hatalmas, érzelmekkel zsúfolt monológjára, majd panaszosan és ismétlődően követelni titkárától a napernyőjét. Ez a Sarah nagyszerű, lenyűgöző és elviselhetetlen. Nem attól, hogy mozgáskorlátozott, fájdalmasan biceg. (Az igazinak valójában amputálták egyik lábát.)

Sarah minden lélegzetvétele egy erőszakos, követelőző, élete sikerei miatt elkényeztetett idős hölgyé, aki még mindig a csúcson érzi magát, holott csak a Saint Tropez-i hőségben próbálja lediktálni emlékeit a meglehetősen balfácán titkárnak. De – és itt a darab! – el is játssza a múltat. Szerelmeket, családi és egyéb viszonyokat, mindent. Csak hát a memória lyukacsos, az emlékek hézagosak, az egykor isteni Sarah mondatai csupán törmelékek. Nem lehet őket összecsirizelni. (A fordítás Zöldi Gergelyé – és remekül szól.)

Gálffi László a szórakozott, vénecske Pitou szerepében jutalomjátékot kapott, holott a címben és mindenhol Sarah-ról szólna a történet. Valójában egyenjogú és egyenértékű a színészi játék, amit a nézőnek ad. Ugyanis míg Vári Évának a fiatal és a jelenidejű Sarah között kell váltogatnia, Gálffi az összes többi férfit és nőt színre hozza, akivel a szent szörnyetegnek így vagy úgy kapcsolata volt. Ráadásul a kezdeti felejtős (legyünk őszinték: szenilis) titkár figurája után előadja, mennyire nem színész (igaz: Pitou tényleg nem), hogy aztán virtuóz módon legyen egyenértékű partnere a 19. század legnagyobb celebjének, akit már saját korában is (halála után még inkább) úgy emlegettek: „a valaha ismert leghíresebb színésznő”.

Csík György díszlete, a bambuszokból ácsolt terasz tömör és szellemes, és a vetített háttér (meg a világítás) plasztikusan adja a változó napszakokat és hőmérsékleti viszonyokat. A szintén tőle származó jelmezek kevés eszközzel sokat mesélnek el Sarah egykori nagyasszonyi pozíciójáról és Pitou kis­szerűségéről.

Hargitai Iván rendezése az egyetlen helyszínt a színészek játékával tölti meg. A zsákban táncolás sikerül. A könnyedség látszatát teremti meg, holott a darab végül is sokszereplős, csak éppen ketten adják elő. A játék szólhatna talán minden idős színészről is, de az isteni művész (a díva), a sztár egyre közelebb kerül hozzánk, a színész már hétköznapi ember is. Nem állítjuk piedesztálra, és ő sem lépne (mászna) fel rá. Más a kor, talán máshogy emlékezik a holnaputáni néző a mai színészóriásra, esetleg „bölényre” – de már senkit nem emlegetnek „isteniként”. Ma a rövid szavatossági idejű hírességeké a világ. A néző viszont szívesen követi az elvetemült régi celebet az időkirándulásokba.

A színdarabot az Orlai Produkció mutatja be.

Bedő J. István – Olvass bele

A mostanra méltatlanul elfeledett Sarah Bernhardtról a kor lapjai előszeretettel sztoriztak. Egy mindig botrányra éhes, szenvedélyesen gátlástalan, életimádó hírességként emlegették. Eljátszott minden korabeli főszerepet, amit csak színésznek játszani lehetett, többek között Pheadrát, Opheliát és nő létére még Hamletet is alakított, ami akkoriban igen nagy polgárpukkasztásnak számított.

Hargitai Iván rendezésében a színdarab semmit sem rejt véka alá. Megemlíti azt is, hogyan aludt a színésznő mahagóni koporsóban férfitársaival, utalva ezzel arra, hogy szerelmi étvágya híresen kielégíthetetlen volt. A közönség rajongott érte, a kritikusok kevésbé. Élete vége felé személyi titkára, a hűséges Pitou tollába diktálta eseményekben gazdag életének történetét. Ezt örökíti meg a darab, amint szem és fültanúi lehettünk hol sziporkázóan humoros, hol megható, rögtönzött szerepjátékuknak Vári Éva és Gálffi László tolmácsolásában. A kétszemélyes dráma tökéletesen visszaadta a korrajzot is, nézőként nem volt semmi hiányérzetünk. Az egyetlen felvonásos, közel 100 perces darabban Sarah Bernhardt utolsó napjai elevenednek meg előttünk, amint Saint-Tropez tengerpartján pihen titkárával családja gyűrűjében (akik nem jelennek meg a színen). Az előadás végig egy helyszínen játszódik, így a díszlet nem változik, de a színészek játékának köszönhetően mégis úgy érezzük, hogy bejárjuk Sarah egész életét. A Madame-nak, ahogy Pitou hívja, nem jó senki és semmi, hisz önmagának sem elég jó. Újra és újra el akarja játszani élete nagy jeleneteit, miközben egyre tökéletesebb alakításokra törekedik.

Feljegyzéseket készíttet Pitouval második memoárjához, ami valójában egy számadás az életéről, miközben már a halálra készül. Tökéletes színésznőként hogyan is vehetne méltóbb búcsút hosszú és sikeres életétől, mint pályája nagy alakításainak és élete legfontosabb momentumainak felelevenítésével. Pitou segítségével újrajátsza a jeleneteket, aki odaadóan kész az öreg hölgy kénye-kedve szerint improvizálni és színpadra vinni annak életét instrukciói alapján. Kettejük kapcsolata nem egy hétköznapi főnök-beosztott viszony, Pitou rajongó, aggódó tisztelete sugárzik a művésznő felé. Noha Sarah szánalmas bakkecskének titulálja, mégis, ahogy a szerepeket sorra felvonultatják együtt, érezzük, hogy barátjaként, társaként szereti, és két szerep között ezt ki is mondja, kimutatja felé. Megható ahogy beavatják egymást féltett titkaikba. Pitou először visszakozik, majd ihletet kap, felbátorodik, s a szerepjátékokon keresztül bepillantást engednek nekünk is saját életükbe.

Ezeken a jeleneteken keresztül fokozatosan megismertük és meg is szerettük ezt a konok teremtést. Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy a darab végén Sarah meghal, de közben magával visz egy kis darabot a mi lelkünkből is. Beszélgetéseiken keresztül odavarázsolják nekünk a 19. század nagyjait, akik ekkor már mind nem élnek, de a kor meghatározó egyéniségei voltak, és akik mind ismerték és elismerték az isteni Sarah tehetségét. Lord Byron, Garibaldi, Napoleon, Victor Hugo és a néhai jó barát Oscar Wide, akivel meg is idéznek egy beszélgetés erejéig egy képzeletbeli találkozót, amely alatt egy hiteles korrajz elevenedik meg előttünk. A 19. század boldog tudatlanságában élő nagyok jóslatszerűen üdvözlik a 20. század mindent tudni és érteni akaró, demokratikus emberét. Vajon mit gondolnak majd róluk, lesz-e aki törődik velük? – teszik fel a kérdést nekünk.

Mi tudjuk a választ, és mint hálás utókor, örültünk a találkozásnak.

Tóth Mariann – Kultography

Az isteni Sarah - Vári Éva (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Vári Éva:A helyzet változatlan. Iszonyatos erőpróba volt ez a szerep. Sok nehéz szerepet játszottam már, de közben ez nagyon mélyen is érintett, hiszen egy színésznő sorsáról szól. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy a világon semmi nem változik. Mindig mindenki elmondhatja ugyanazokat a problémákat az elfogadással kapcsolatban, a kétségeit azt illetően, hogy mennyire érdekli ő az embereket, a magánéleti válságok is hasonlóak, meg az áldozatok is, amiket hoz az ember ezért a pályáért. El lehet jutni innen odáig, hogy nincs és nem volt értelme. Ezt persze sokszor mondjuk is – de azért mégis mindenki felkel a padlóról, és újrakezdi.

Mi a legnehezebb benne?

Vári Éva: Az irdatlan mennyiségű szöveg. Amit azon túl, hogy megtanul az ember, kell tudnia kezelni is. Nehéz az is, hogy Sarah egy eléggé szélsőséges hangulatú nő volt, még idős korában is. Ezeket a váltásokat egyik pillanatról a másikra megcsinálni – azt, hogy sokszor úgy reagál, mintha ollóval elvágnák, és a következő pillanatban már egy teljesen másik hangulatban van – nagyon nehéz. Nincs benne átmeneti idő, hanem szinte mondatonként váltogat. Vibráló, és a környezete számára iszonyú fárasztó nő lehetett, és ezt meg kell tudnom csinálni.

Mit szeretne ez a nő: játszani vagy élni?

Vári Éva: Mindent. Például amikor 78 évesen írja a memoárját, és visszaemlékezik Oscar Wilde-ra, akkor eszébe jut Salome, egy fiatallány-szerep, és a fejébe veszi, hogy meg akarja csinálni. Úgy érzi, hogy most tudná igazán eljátszani – amikor régebben megkapta ezt a szerepet, akkor még nem tudta teljes gazdagságában megcsinálni. Azóta, úgy érzi, emberileg szenvedett annyit, hogy most képes lenne rá. Mindig ez van: amikor vége van egy próbafolyamatnak, akkor jövünk rá, hogy ezt lehetett volna jobban is – sőt akárhányszor elmondja az ember a szöveget, mindig felfedez benne új színeket, új érzelmeket. Ez a nő 78 évesen akarja eljátszani Salomét – már nincs meg az egyik lába, de még mindig menni akar, mert nem szeretne úgy meghalni, hogy nem volt dolga. Az emberben mindig ott van a feleslegesség érzése. Lehetek rossz, lehetek jó, sikeres is, sikertelen is, de egy nem: felesleges. Sarah úgy érzi, hogy neki még dolga van. Ez az egyetlen, ami életben tart valamennyiünket – minden szakmában. A színpadon pedig hatványozottan.

Miközben Sarah Bernhardt az egyik szerepből a másikba ugrál, akkor őt látjuk, vagy az egyes szerepeket, amiket felvett ebben a szerepjátékban? 

Vári Éva: Egy szerepjátékon keresztül látjuk, ahogy visszaidézi önmagát. Ennek is van egy nehézsége, hiszen ha én most úgy játszanék, ahogy játszottak a 19. században – felidézve az akkori kort –, akkor a közönség kinevetne, azt hívén, hogy ez paródia. Ugyanis akkoriban óriási érzelmek voltak kitéve a színpadon, ez volt a stílus – de azóta már eltelt majdnem 200 év. Nyilván nem lehet ugyanúgy játszani, hanem azt lehet megmutatni, hogy milyen volt ő, hogy őszinte, hogy odaadta magát a szerepeknek. És nem csak a színpadon játszott, hanem a magánéletében is – ezért a hangulatváltozások.

Ebből a szempontból a színésznőség nem nagyon változott, inkább csak a formája.

Vári Éva: Valóban, és ez benne az érdekes. Hogy egy emberben, aki bejárta a világot és mindenfelé ünnepelték, úgy érzi, valójában nem fogadták el.

Az isteni Sarah - Vári Éva, Gálffi László (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Közben pedig még most is színdarabokat mutatnak be róla.

Vári Éva: Ez benne a csodálatos. Edith Piaf is, akit nagyon régóta játszom már, és aki egy kisember ehhez a nagyformátumú nőhöz képest, mindig úgy érezte, hogy elmegy mellette az élet. Ő is nagyon akart. Úgy látszik, hogy ők ilyen akarnok nők voltak, akik ki akarták fejezni magukat, úgy érezték, hogy nekik van mondandójuk, amit el is kell mondaniuk.

Volt olyan része a szerepnek, vagy a szövegnek, amikről nem gondolta volna, hogy ilyeneket is meg fog találni benne?

Vári Éva: Minden nap új. Az ember elkezd próbálni, aminek az elején igyekszik őszintén mondani a szöveget, majd rájön, hogy borzalmasan monoton, amit művel. Innen kellett eljutni a hangulatváltásokig, abba az állapotba, hogy kint vannak az embernek az idegei. A próbákon viszont a színészek roppant szemérmesek, rögtön mondjuk, hogy hamis, hogy nem jó. De erre van a próba, hogy például megkeressük az ideggócokat, amikor Sarah kibontakozik. Persze az ember szégyell rosszul próbálni, megpróbálja „biztonságiban” elmondani, aztán rájön, hogy ez kevés, semmi. Hogy igaziból miket érzett, és miken ment keresztül Sarah – ezeket megtalálni és merni megmutatni, az a feladat.

Sarah sorsa, azon túl, hogy színésznő és szélsőségek között mozog, mit jelenthet ma egy olyan ember számára, aki ezt nem éli át?

Vári Éva: A nézőtéren ülve az emberek azt hiszik, hogy milyen jó lehet a színésznőknek: kapnak szép ruhát, mindenki tapsol nekik, és így tovább, de azt nem tudják, hogy ez mennyi gyötrelem árán születik meg, hogy mennyi kialvatlan éjszaka után mer az ember kiállni és megmutatni magát… Persze minden szakmának megvan a maga árnyoldala. Ezt igazából senki nem gondolja végig, hogy ezek az emberek mennyit áldoznak fel az életükből. Nem véletlenül mondják, hogy pocsék a színészek vagy a művészek magánélete, mert nem figyelnek oda senkire – most ezt nem kell mindenkire érteni, de Sarah-nál ez feltétlenül így van. A nevelőnő nevelte a gyerekét, ő pedig menni akart, mert szerelmes volt, nem volt érdekes a gyereke. Mindent fanatikusan csinált, az életét is és a pályáját is.

Az isteni Sarah - Vári Éva, Gálffi László (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Emellett a gyötrelem mellett megfér a humor?

Vári Éva: Természetesen, azt nem lehetne kibírni, hogy két órán keresztül csak a drámát nézi az ember. Ezt főleg Pitou – akit Gálffi László játszik – hozza. Ő Sarah írnoka, akit teljesen kiborít magából a nő, mond is rá mindenfélét. A szerepjátékokban is nagyon érdekes, hogy egy férfinak egyszerre kell eljátszania Sarah anyját, a zárdafőnöknőt, a szerelmeket és a színpadi partnereket – tehát sokféle lehetőség van arra, hogy egy alapvetően civil, nem színész ember is megnyilvánuljon. Rajta keresztül megmutatkozik, ahogy egy privát ember képzeli el Sarah-t. És ebben csillan fel humor.

A próbák ebből a szempontból jó hangulatban teltek, vagy inkább a keresésben?

Vári Éva: Imádtuk próbálni. Nem tudom, hogy miért. Talán mert sok személyesség van benne, miközben koncentráltan a szakmánkról szól. De az örökös vágy is ott van benne, hogy vajon érdekelni fogja-e az embereket, hogy mi mik voltunk-vagyunk. Sokan azt sem tudják, hogy volt a 19. században egy színésznő, akit Sarah Bernhardtnak hívtak.

A legutóbbi beszélgetés alkalmával Vári Éva azt mondta, hogy ha Az isteni Sarah után nem vállalna több szerepet akkor is teljes lenne a színházi karrierje. Megkérdeztük, a bemutató után hogy látja…

Vári Éva: A helyzet változatlan. Iszonyatos erőpróba volt ez a szerep. Sok nehéz szerepet játszottam már, de közben ez nagyon mélyen is érintett, hiszen egy színésznő sorsáról szól. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy a világon semmi nem változik. Mindig mindenki elmondhatja ugyanazokat a problémákat az elfogadással kapcsolatban, a kétségeit azt illetően, hogy mennyire érdekli ő az embereket, a magánéleti válságok is hasonlóak, meg az áldozatok is, amiket hoz az ember ezért a pályáért. El lehet jutni innen odáig, hogy nincs és nem volt értelme. Ezt persze sokszor mondjuk is – de azért mégis mindenki felkel a padlóról, és újrakezdi.

Mi a legnehezebb benne?

Vári Éva: Az irdatlan mennyiségű szöveg. Amit azon túl, hogy megtanul az ember, kell tudnia kezelni is. Nehéz az is, hogy Sarah egy eléggé szélsőséges hangulatú nő volt, még idős korában is. Ezeket a váltásokat egyik pillanatról a másikra megcsinálni – azt, hogy sokszor úgy reagál, mintha ollóval elvágnák, és a következő pillanatban már egy teljesen másik hangulatban van – nagyon nehéz. Nincs benne átmeneti idő, hanem szinte mondatonként váltogat. Vibráló, és a környezete számára iszonyú fárasztó nő lehetett, és ezt meg kell tudnom csinálni.

Mit szeretne ez a nő: játszani vagy élni?

Vári Éva: Mindent. Például amikor 78 évesen írja a memoárját, és visszaemlékezik Oscar Wilde-ra, akkor eszébe jut Salome, egy fiatallány-szerep, és a fejébe veszi, hogy meg akarja csinálni. Úgy érzi, hogy most tudná igazán eljátszani – amikor régebben megkapta ezt a szerepet, akkor még nem tudta teljes gazdagságában megcsinálni. Azóta, úgy érzi, emberileg szenvedett annyit, hogy most képes lenne rá. Mindig ez van: amikor vége van egy próbafolyamatnak, akkor jövünk rá, hogy ezt lehetett volna jobban is – sőt akárhányszor elmondja az ember a szöveget, mindig felfedez benne új színeket, új érzelmeket. Ez a nő 78 évesen akarja eljátszani Salomét – már nincs meg az egyik lába, de még mindig menni akar, mert nem szeretne úgy meghalni, hogy nem volt dolga. Az emberben mindig ott van a feleslegesség érzése. Lehetek rossz, lehetek jó, sikeres is, sikertelen is, de egy nem: felesleges. Sarah úgy érzi, hogy neki még dolga van. Ez az egyetlen, ami életben tart valamennyiünket – minden szakmában. A színpadon pedig hatványozottan.

Az isteni Sarah - Gálffi László, Vári Éva (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Miközben Sarah Bernhardt az egyik szerepből a másikba ugrál, akkor őt látjuk, vagy az egyes szerepeket, amiket felvett ebben a szerepjátékban?

Vári Éva: Egy szerepjátékon keresztül látjuk, ahogy visszaidézi önmagát. Ennek is van egy nehézsége, hiszen ha én most úgy játszanék, ahogy játszottak a 19. században – felidézve az akkori kort –, akkor a közönség kinevetne, azt hívén, hogy ez paródia. Ugyanis akkoriban óriási érzelmek voltak kitéve a színpadon, ez volt a stílus – de azóta már eltelt majdnem 200 év. Nyilván nem lehet ugyanúgy játszani, hanem azt lehet megmutatni, hogy milyen volt ő, hogy őszinte, hogy odaadta magát a szerepeknek. És nem csak a színpadon játszott, hanem a magánéletében is – ezért a hangulatváltozások.

Ebből a szempontból a színésznőség nem nagyon változott, inkább csak a formája.

Vári Éva: Valóban, és ez benne az érdekes. Hogy egy emberben, aki bejárta a világot és mindenfelé ünnepelték, úgy érzi, valójában nem fogadták el.

Közben pedig még most is színdarabokat mutatnak be róla.

Vári Éva: Ez benne a csodálatos. Edith Piaf is, akit nagyon régóta játszom már, és aki egy kisember ehhez a nagyformátumú nőhöz képest, mindig úgy érezte, hogy elmegy mellette az élet. Ő is nagyon akart. Úgy látszik, hogy ők ilyen akarnok nők voltak, akik ki akarták fejezni magukat, úgy érezték, hogy nekik van mondandójuk, amit el is kell mondaniuk.

Volt olyan része a szerepnek, vagy a szövegnek, amikről nem gondolta volna, hogy ilyeneket is meg fog találni benne?

Vári Éva: Minden nap új. Az ember elkezd próbálni, aminek az elején igyekszik őszintén mondani a szöveget, majd rájön, hogy borzalmasan monoton, amit művel. Innen kellett eljutni a hangulatváltásokig, abba az állapotba, hogy kint vannak az embernek az idegei. A próbákon viszont a színészek roppant szemérmesek, rögtön mondjuk, hogy hamis, hogy nem jó. De erre van a próba, hogy például megkeressük az ideggócokat, amikor Sarah kibontakozik. Persze az ember szégyell rosszul próbálni, megpróbálja „biztonságiban” elmondani, aztán rájön, hogy ez kevés, semmi. Hogy igaziból miket érzett, és miken ment keresztül Sarah – ezeket megtalálni és merni megmutatni, az a feladat.

Sarah sorsa, azon túl, hogy színésznő és szélsőségek között mozog, mit jelenthet ma egy olyan ember számára, aki ezt nem éli át?

Vári Éva: A nézőtéren ülve az emberek azt hiszik, hogy milyen jó lehet a színésznőknek: kapnak szép ruhát, mindenki tapsol nekik, és így tovább, de azt nem tudják, hogy ez mennyi gyötrelem árán születik meg, hogy mennyi kialvatlan éjszaka után mer az ember kiállni és megmutatni magát… Persze minden szakmának megvan a maga árnyoldala. Ezt igazából senki nem gondolja végig, hogy ezek az emberek mennyit áldoznak fel az életükből. Nem véletlenül mondják, hogy pocsék a színészek vagy a művészek magánélete, mert nem figyelnek oda senkire – most ezt nem kell mindenkire érteni, de Sarah-nál ez feltétlenül így van. A nevelőnő nevelte a gyerekét, ő pedig menni akart, mert szerelmes volt, nem volt érdekes a gyereke. Mindent fanatikusan csinált, az életét is és a pályáját is.

Emellett a gyötrelem mellett megfér a humor?

Vári Éva: Természetesen, azt nem lehetne kibírni, hogy két órán keresztül csak a drámát nézi az ember. Ezt főleg Pitou – akit Gálffi László játszik – hozza. Ő Sarah írnoka, akit teljesen kiborít magából a nő, mond is rá mindenfélét. A szerepjátékokban is nagyon érdekes, hogy egy férfinak egyszerre kell eljátszania Sarah anyját, a zárdafőnöknőt, a szerelmeket és a színpadi partnereket – tehát sokféle lehetőség van arra, hogy egy alapvetően civil, nem színész ember is megnyilvánuljon. Rajta keresztül megmutatkozik, ahogy egy privát ember képzeli el Sarah-t. És ebben csillan fel humor.

A próbák ebből a szempontból jó hangulatban teltek, vagy inkább a keresésben?

Vári Éva: Imádtuk próbálni. Nem tudom, hogy miért. Talán mert sok személyesség van benne, miközben koncentráltan a szakmánkról szól. De az örökös vágy is ott van benne, hogy vajon érdekelni fogja-e az embereket, hogy mi mik voltunk-vagyunk. Sokan azt sem tudják, hogy volt a 19. században egy színésznő, akit Sarah Bernhardtnak hívtak.