Első rendezésére készül Kováts Adél. Ráadásul magyarországi ősbemutatóra. Az Orlai Produkciós Iroda októbertől a Szkénében játssza a Blackbird című kétszemélyes darabot. A próbafolyamat utolsó hetében Kováts Adél mesélt arról, hogy milyen volt a nézőtérről irányítani egy előadás létrejöttét.
Régóta mozgolódik benned a rendezés utáni vágy?
Kovács Adél: Úgy három évvel ezelőtt hívott föl Orlai Tibor azzal az ötlettel, hogy szeretné, ha rendeznék valamit. Annyira nevettem a telefonba, hogy alig bírtam megszólalni, mert semmiféle ambícióm nem volt erre. Arról viszont folyamatosan beszélgettünk, hogy jó volna valamilyen közös produkció, amelyben színészként veszek részt. Megkérdeztem Vajda Miklóst, hogy nem fordított-e mostanában valami jó kis darabot, amit eljátszhatnék. Elküldött kettőt, amiből az egyik egy nekem való, igazi, pofonvágós, kétszemélyes darab, arról el is kezdtünk tárgyalni Tiborral. Aztán gondolkoztam, kerülgettem a témát, és végül kiböktem, hogy van ez a másik darab, ami nagyon megérintett, érdekel, de koromnál fogva már nem az én szerepem, viszont szívesen megrendezném. Ez volt a Blackbird. Tibor rögtön föllelkesült, nyitott volt rá, nem voltak kérdőjelei. Őt is teljesen magával ragadta, miután elolvasta.
Ha három éve még eszed ágában sem volt rendezni, akkor ennek nagyon különleges anyagnak kell lennie. Miért döntöttél a Blackbird mellett?
Kovács Adél: Kortárs darabban nagyon ritka, ami ennyire tökéletes. A szöveg szerkezete olyan, mint egy szabadvers: szikár, de iszonyúan erős. A téma pedig nagyon mélyen megrázott. Tabutéma, amihez mégis klasszikus módon, költőien nyúlt az író, David Harrower. A kettőnek az együttes működése nem engedett el. Nem szeretném elmondani, hogy miről szól, néhány mondat nem is alkalmas erre. Mégis, talán úgy tudom összefoglalni, hogy ez egy körülbelül másfél órás beszélgetés egy férfi és egy nő között, akik tizenöt év kihagyás után viszontlátják egymást. Egy olyan eseményről beszélgetnek, ami tizenöt évvel ezelőtt történt, és végérvényesen megpecsételte mindkettőjük sorsát. És most ütköztetik a saját történeteiket. Azt hiszem, nem lesz a nézőtéren két ember, aki ugyanazt gondolja majd, mindenki úgy viszi tovább a darabot, amilyen az ő árnyékvilága, felszíni élete. Nyitva marad egy csomó kérdés, amiket talán a nézők föl is tesznek maguknak. Amikor elkezdtem foglalkozni a témával, nagyon mellbe vágott, hogy nagyjából tízből nyolc embert érint. Csak nem beszélnek róla, maga a probléma a szőnyeg alá van söpörve, de az emberek viszik magukkal a történeteiket, akár egész életükben.
Volt valami elképzelésed arról, hogy rendezőként hogyan fogsz majd dolgozni?
Kovács Adél: Fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Nem jöttem egy határozott tervvel, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni. Vannak előttem jó és rossz, követendő és elutasítandó példák, de ez pont olyan, mint a gyereknevelés. Belenevelkedsz valamibe, és persze a számodra pozitívot akarod követni, de ott van a te személyiséged és karaktered, amitől mégis másmilyen lesz az egész. Óriási energia. Minden próba után úgy érzem, mint akinek kirostálták az agyvelejét. Nem gondolom, hogy én mostantól rendező volnék, de most teljesen máshogy látom az egész folyamatot. Eddig csak abban volt részem, hogy elkezdek próbálni valamit, amiről a rendező nagyon sokat tud, én meg nagyon keveset, de nyitott vagyok mindenre. Most én tudtam róla sokkal többet, mint a színészek. Az első egy hétben csak ücsörögtünk, elemeztünk. Volt egy fantasztikus pszichológiai konzultánsunk, Lombos Petra, akivel A-tól Z-ig végigmentünk a darabon, nem maradt fehér folt, kijött minden mögöttes tartalom, amit laikusként nem tudhat az ember, és ez nagy biztonságot adott. Egészen elképesztő volt, hogy a két színész, „színészem” – Mucsi Zoltán és Pető Kata – milyen hihetetlen nyugodtsággal és alázattal álltak az én megnyilvánulásaimhoz. Meg kellett találnom, hogy mikor, mit és mennyit mondjak, mondjam-e újra, vagy induljak egy másik úton, vagy dobjam el az egészet, vagy kérjek valami egészen mást, hogy elérjem, amit akarok. Különös játék volt.
A stábot te választottad magad mellé?
Kovács Adél: Nagyjából igen. Tudtam, hogy mennyire fontos a megfelelő team, akikkel emberileg és szakmailag is feltétlenül megbízom, akikre fel tudok nézni, akikkel megtalálom a közös hangot. A szövegen Török Tamarával dolgoztunk, elég rég ismerjük egymást, jól tudunk együttműködni, minden mondatot alaposan átrágtuk, időnként a fordításba is belenyúltunk. A díszletet Khell Zsolt tervezte, ő is nagy nyereség. Amellett, hogy a szakmájának az egyik legjobbja, hihetetlenül empatikus ember is. De a súgót és az asszisztenst is én hívtam. A jelmeztervezőt, Nagy Fruzsinát Kata hozta, amivel úgy voltam, hogy ha ő bízik benne, akkor legyen így. A zene meg a hang Keresztes Gábor dolga, őt is Kata ajánlotta. Mindannyian sokat segítettek, nem csak a saját feladatukat végezték, hanem gondolkodótársaim is voltak a próbafolyamat során. Van két gyerekszereplő is, őket Földessy Margittól választottam. Nagy élmény a velük való munka, soha nem dolgoztam még gyerekekkel. Margit fantasztikusan bánik velük, főleg az improvizáció terén. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy odaadtam a gyerekeknek a szöveget, aztán észbe kaptam, és gyorsan el is vettem tőlük. Egy hétig csak improvizáltunk a szituációra, és így megtalálták a saját hangjukat.
És a színészeid?
Kovács Adél: Ahogy olvastam, a férfi szerepére pár oldal után Kapa jelent meg. Hozzá kellett kiválasztanom a lányt. A fiatal generációt nem ismerem annyira, mivel keveset tudok színházba járni, hiszen majdnem minden este játszom. De nagyon örülök Katának, finom, érzékeny és pontos színésznő. Mindkét szereplő kiválasztásánál az volt a legfontosabb szempont, hogy olyan erő legyen a saját személyiségük mögött, ami színészileg nem előállítható. Tizenöt évvel ezelőtti eseményekről és az azóta eltelt időről beszélgetnek. Az a titok, ami a személyiségük mögött van, az tudja beemelni a múltat, megmutatni, hogy min mentek keresztül, mire idáig eljutottak.
Rick Zsófi
