Háborúban nincs végszó
2011. 06. 10.

Háborúban nincs végszó

Az Orlai Produkciós Iroda június elején mutatja be a Belvárosi Színházban A nagy négyes című előadást, melyben hosszú idő után Benedek Miklós és Szacsvay László ismét együtt álnak színpadra.

- Mikor játszottatok utoljára együtt színpadon?

Benedek Miklós: A Katonában a Revizorban.

Szacsvay László: Az volt az utolsó?

BM: Igen. Több mint tizenöt éve. Persze, azóta is dolgoztunk együtt, csak nem színpadon.

SzL: Rendeztél engem a Tingli-tangilban. De annak is már vagy négy éve.

- Most ugyanonnan folytatjátok?

BM: Abszolút. Mintha tegnap lett volna! Játszottunk együtt több mint négyszáz Budapest Orfeumot, háromszáz Hippolytot, az már eleve hétszáz előadás… Forgattunk rengeteg tévéjátékot, és hát több mint húsz évig voltunk együtt a Katonában.

SzL: Nem olyan régen volt egy rádiófelvétel, én nem tudtam, hogy ott leszel. Minden ugyanúgy működött, mint tizenöt évvel ezelőtt. Pontosan tudjuk, hogy mit várhatunk a másiktól, a rádióban blattoláskor ez nem hátrány…

- Miért megy ez nektek ennyire? Szoktak lenni „időszaki párosok”, akiket mindig összeosztanak, de hogy két ember ilyen egyértelműen, évtizedeken keresztül összetartozik a színpadon, az nagyon ritka.

SzL: Már gimnáziumba is együtt jártunk, egy év különbséggel.

BM: Nem tudom. Megy. Az igazi kapcsolatunk a régi Nemzetiben kezdődött a ’70-es évek végén. Érdekes, hogy a Katonában nem osztottak össze minket nagyobb szerepekben. Szétültettek.

- A nagy négyesben öreg operaénekeseket játszotok, akik egy otthonban élnek, és újra nekiveselkednek egy koncertnek. Gálffi László azt mondta, azért tetszett neki annyira a darab, mert mostanában sokat gondolkozik azon, meddig érdemes, meddig szabad csinálni, meddig tudja megőrizni az ember a régi mivoltát. Ti hogy álltok ezzel a kérdéssel?

SzL: Egy színésznél a kor nem annyira meghatározó, mint egy operaénekesnél. Nekem az az elképzelésem, hogy minden embernek, bármivel is foglalkozzon, körülbelül tíz évnyi tehetsége van, akár folyamatában, akár részletekben. Amikor valóban jár az agya, és alkalmas bármire. Az összes többi év reprodukció. Az öregedésben sok minden fáj. A tanulás, a végtagok… De ha az ember jó feladatot kap, ha jó a közérzete, ha jók a partnerek, akkor ez a fájdalom bírható.

BM: Ez a darab jó tíz évvel idősebbekre íródott. Keress Magyarországon nyolcvan éves színészeket, akik olyan állapotban vannak, fizikailag és szellemileg is, hogy egy ekkora masszát megtanuljanak és eljátsszanak, ne legyenek nevetségesek a színpadon, és ne tartsanak fél órás szüneteket a mondatok között. Mi a magunk 60-65 évével picit fiatalok is vagyunk ahhoz, hogy ez a szituáció létre jöjjön. Amúgy sokat jártunk fellépni a Jászai otthonba, még Gobbi Hilda idején. Öreg emberek jártak bottal, nagyon helyesek voltak, bár volt, aki már teljesen leépült. Ezt a rendszert egyébként Gobbi találta ki. Aki beköltözött, az leadta a lakását, amit fiatal színészek kaptak meg. Az otthonban ugyanígy éltek, mint a darabban ez a négy ember: fényképeket nézegettek, egymás sikereit szidták, a régmúltban kotorásztak. Most, hogy ilyen szerepet játszunk, az ember elképzeli, hogy milyen lesz az élete tíz év múlva… Bírja-e még szuflával?

SzL: Lesz-e még otthon, ahová be lehet költözni?

- Na és, bírni fogjátok szuflával, hogy egész nyáron játszotok?

SzL: Nem egész nyáron, de azért megyünk vele vidékre. De én a fél életemet országutakon töltöttem. A szolnoki vendégjátékokkal kezdődött, aztán a Turay Ida Színházzal utaztam sokat, járok Veszprémbe…

BM: Mert ő bírja! Én sose szerettem.

SzL: Alapító tagja vagyok a Katonának, sokat játszottam, de voltak időszakok, amikor nem voltam benne a darabokban. Viszont nem is adtam vissza szerepet, bármilyen kicsi is volt. Most több előadásban be kellene mennem a tapsrendbe, de nem maradok ott, mert minek? Fél nyolckor már végzek. Ki emlékszik arra tízkor? Ha az ember huzamosabb ideig kis szerepeket játszik, megvan a veszélye, hogy kiesik a gyakorlatból, hogy hogyan kell beosztani az erőt héttől fél tízig. És hát, a fizikum is gyengül. Fiatalon ilyesmi eszembe sem jutott. Bementem, játszottam.

BM: Nekem meg ebben van gyakorlatom, három olyan előadásom is volt, ami egész nyáron ment a Madách Kamarában. Az nagy iskola volt, negyvenszer lement A férfi, akit szeretek, aztán átkerült az évadba, tehát zsinórban megvolt százötven előadás. Aztán jött a Miért nem marad reggelire?, az is több mint százas szériát ért meg, aztán a Mezítláb a parkban.

SzL: Nyilván ebben is meg lehet hülyülni, hogy már megint ez megy. De az talán még rosszabb, ha havonta csak egyszer megy valami, mert olyankor csak a rémület van, hogy eszembe jut-e valami. Vagy a partnernek… Olyankor lép érvénybe a mondás: háborúban nincs végszó!