Nagy sikerrel mutatták be az Orlai Produkciós Iroda és az Óbudai Társaskör együttműködésében létrejött, A szív hídjai című, Robert James Waller (képünkön) regénye alapján készült színpadi adaptációt Udvaros Dorottya és László Zsolt főszereplésével. Az előadás az óbudai előadásokat követően Szentendrén kezdi meg turnébemutatóját.
Nálunk is méltán szerette a közönség Clint Eastwood gyönyörű, romantikus „A szív hídjai” (The Bridges of Madison County) című 1995-i filmrendezését, amelyben Meryl Streeppel játszotta el a világvándor fotós és az iowai háziasszony váratlanul feltámadó szerelmének a történetét.
A film Robert James Waller (1939, Rockford, Iowa) amerikai író, fotográfus és zenész: „The Bridges of Madison County” című regényéből készült; a jelenleg Texasban élő, korántsem egykötetes bestseller-szerzőt ez a film 1993-ban végképp a siker csúcsára repítette eladási mutatóival. Olyannyira, hogy Waller még az évben felénekelt egy igen kellemes country-albumot The Ballads of Madison County: A Collection of Songs (Madison megyei balladák: dalgyűjtemény) címmel részint saját szerzeményekből, részint olyan szerzőktől, mint A. P. Carter, Bob Dylan, William Butler Yeats, de nem hiányzik róla Kozma József, Hulló falevelek című világslágerének angol változata sem. (Tessék kattintani!) A szerző 2002-ben „A Thousand Country Roads” (Ezernyi országút) címmel epilógus-történetet is írt a regényhez, és már tudható, 2014 januárjában a Schoenfeld Theatre bemutatja A szív hídjai Broadway-musical változatát is, Jason Robert Brown zenéivel és szövegeivel. Azért ez már valami!
Ebben a népszerűségi sorozatban kapta meg az Orlai Produkciós Iroda a regény színpadi adaptálásának lehetőségét, amelyet Zöldi Gergely és a dramaturg Radnai Annamária végzett el igen kiváló eredménnyel.
A történet két idősíkban játszódik. A ’90-es években két, 40 év körüli testvér: Caroline (Szamosi Zsófia) és Michael (Chován Gábor) az édesanyjuk halálát követő hagyatéki eljárás közben a végrendelet mellett eddig ismeretlen fotókra, naplókra és tárgyakra bukkannak. Ezekből kiderül, hogy anyjuk, Francesca (Udvaros Dorottya), 1965-ben rövid, viharos szerelmi kapcsolatba került egy bizonyos Robert Kincaid nevű fotóriporterrel (László Zsolt), aki a National Geographics számára készített felvételeket Madison megye különleges, fedett hídjairól. Anyjuk végakarata, amely szerint hamvait szórják a folyóba a Rosamunde-hídról, fiánál legalább annyira kiveri a biztosítékot, mint az, hogy anyja egyáltalán hogyan tehetett ilyet? A lány megértőbb, és mialatt változó hangulatban végigolvassák ennek a szerelemnek a dokumentumait, megelevenedik a múlt és ki-ki szembesül azzal, hogy a dolgok és sorsok sokkal összetettebbek, mint hitték, tudták, vagy megszokták…
A történet másik idősíkján 1965-ben vagyunk, és magunk is tanúi leszünk a naplóban olvasott múltnak. Francesca az olaszországi Bariból ment férjhez egy amerikai katonához, Robert Johnsonhoz, letelepedtek a férfi családi farmján, az asszony szült neki két gyermeket, és élték az álmos, ám pletykás kisváros monoton életét. Egy nap Robert és a két gyerek elutazik valami mezőgazdasági vásárba és a feleség négy napra egyedül marad. A találkozás véletlen, de sorsszerű: a fotós útbaigazítást kér az asszonytól, és ahogy beszélgetni kezdenek, az érdeklődés egyre közelebb hozza őket egymáshoz. Először is mindketten szembesülnek azzal, hogy bár elégedettnek látszanak az életükkel, valami elől mégis menekülnek, vagy, ahogy a férfi megfogalmazza: „A régi álmok jó álmok voltak. Nem váltak ugyan valóra, de örülök, hogy voltak.” Mindkettőjüknek a másik mássága vonzó: Francescának a Robert életét kitevő változatosság és az a látásmód, ahogy az a világot szemléli. Hogy csupán azért, mert megtetszett neki egy olasz kisváros, történetesen a szülőhelye, a férfi megszakította az útját, hogy megnézze. Hogy illata van annak a földnek is, ahol ő most él, de eddig nem vette észre. Robertet pedig az az összetartó nőiesség ejti rabul Francescában, amely bárhol képes otthont teremteni és testi-lelki közösséggé oldja a magányt.
Weller nagyon jó ismerője a férfi és női mentalitásnak, ezért hitelesek azok az egymásnak feszülések, amelyekkel ez a két ember érvel a beszélgető vita hevében. Francesca nagyon tipikus, női logikával és kérdésekkel térképezi fel a férfi gyenge pontjait, és szinte ösztönös nőiességgel szövi köré az érzelmek hálóját, hogy legalább egyszer megtörténjen vele, amire vágyik. És a katartikus testi-lelki élmény be is következik. Robert a sokat megélt férfiak közömbösségével, mint akinek „mindenkire szüksége van, de különösebben senkire” hagyja, hogy az asszony végül az övé legyen, csak azt nem sejti, hogy ezúttal fordul is a kocka, mert az élmény megélése után már inkább ő szeretné folytatni az összetartozásukat. De a nő ráébred, a vétlen családja sose élné túl a pletykákat. „Ahogy elmennénk, minden megváltozna, a négy nap is tévedésnek tűnne föl. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy most, egész életem végéig, de ha most elmegyünk, akkor elveszítjük.”
Ez a „kitartani melletted, valahol, itt, belül”, de közben maradni és vállalni az asszonyi kötelességet filozófia egyfajta erkölcsi felelősségtudattal párosulva adja meg a felmentést a tulajdonképpeni házasságtörés alól. Ez az, amit az ítélkezni kész utódok is be kell lássanak, és ezek Francesca érvrendszerének az utolsó adui: „Egyek vagyunk a döntéseinkkel, miket meghoztunk” és „Az életemet a családomnak adtam, ami megmaradt, azt Robertnek szeretném adni!” Az anya ezzel a tanítással katarzist idéz elő gyermekeiben is, akiknek ezek után felül kell vizsgálniuk a maguk szempontjait, és saját párkapcsolati rendszerüket is. És velük együtt a nézőknek is.
Novák Eszter rendezésében, és az említett Zöldi Gergely–Radnai Annamária színpadi dramaturgiában számomra különösen erős pont, hogy míg a filmen a gyerekek narrációi csak amolyan „felvonásközi reflexiók”, itt a két generáció át- meg átfolyik az idősíkokon, Caroline és Michael nem csupán egymással vitázik, de szinte állandó jelenlévőkként reagál a múltbeli történésekre. A kiránduló pár alá Caroline terít pokrócot, ugyanazt a jeges teát isszák, éppen csak a fizikai érintés hiányzik, de az élmény átélése intenzívebb. Így értik meg, hogy miközben Francesca a gyermekkori láncával szinte eljegyezte Robertet, aki ezt a láncot halála után végrendeletileg vissza is juttatja az örökösöknek, végül is nem tett semmit, ami férje és gyermekei életét megrövidítette volna, de a négy nap röpke pillanatnyi boldogságához mennyire joga volt neki is.
A hamvak feloldozva, bűntelenül szórathatnak szét a Rosamunde-hídról…
Ami a színészi játékot illeti, Udvaros Dorottya és László Zsolt természetesen más karakterek, mint Meryl Streep és Clint Eastwood, de állíthatom: alakításuk egyenértékű a két amerikaiéval. Mindketten képesek azokra a finom színészi eszközökre: pillantásokra, félbe tört mozdulatokra, igaz és zavarodott hangsúlyokra, amelyekkel egy színész a látható mögötti tartalmakat is képes érzékeltetni. Mindketten képesek olyanná változni, hogy egyszerre látjuk őket a magunk és a partner szemével, szóval teljesen hihetővé teszik azt a folyamatot, amely szerint újuk mindvégig egymás felé készülődés volt idáig. Udvaros Dorottya nem wamp és László Zsolt nem macsó, mégis a puha asszonyiság és a határozott férfiasság két fele olvad itt össze közös portrévá.
Ami Szamosi Zsófi (Caroline) és Chován Gábor (Michael) testvérpárját illeti, sajnos, nincs meg ez az egyensúly. Szamosi Zsófi alakításában izgalmas, ahogy a lány szinte anyja bőrébe bújva éli át a naplóban olvasott élményt, és ébred rá a saját életével való párhuzamokra. De Chován Gábor színészi eszköztára annyira amatőr, hogy kilóg erről a színpadról. Igaz, ezzel a szereppel eléggé egysíkúan bánt a szerző, de egy jó színész nem csupán ismételt sablonmozdulatokkal, és a mennyezet felé forgatott szemekkel tudja kifejezni alig elfojtott dühét. Míg Szamosi szép ívet formál, Chován talán csak a megenyhülés pillanataiban talál magára.
Van még az előadásnak egy nagyon erős pontja, és ez Vázsonyi János szaxofonos jelenléte, akit a próbaidőszakban emeltek be a darabba, „ötödik szereplőnek”, ezért nem szerepel neve az első szóróanyagokon. Telitalálat, ahogy ez a minden műfajon átívelő muzsikus egy szál hangszerével követi a darab rezdüléseit, egyszerre szolgáltatva korfestő dallamokat és hangeffektusokat, érzelmi állapotokat és színváltozásokat átkötő kísérőzenét. Ez az egyetlen pont, aminek nincs párhuzama a filmmel, ami teljesen eredeti.
Zeke Edit nagyon nehéz feladatot kapott, hiszen a díszleteknek nem csupán a darabban kell helyt állni, de az előadás változó bel- és szabadtéri helyszíneihez is jól kell tudni alkalmazkodni. Éppen ezért egyszerűek, funkcionálisak, megosztottságukkal jól alkalmazkodnak az idő- és térsíkokhoz. A jelmezek és kellékek már oldottabban illeszkedhetnek csak a darabhoz. Mindent egybevetve: Orlai Tibor – érzésem szerint –nagyon jót lépett, amikor „A szív hídjai” produkcióba belevágott, mert az előadás és talán a darab előtt is szép közönségsiker kapuja nyílt ki.
„A szív hídjai” az Óbudai Társaskörben július 3–7. között naponta tekinthető meg, ezt követően július 12-én, 13-án és 19-én Szentendrén, a városháza udvarán lesz a turnébemutató, a hírek szerint ősszel pedig beköltözik a Belvárosi Színház színpadára is. Akik szerették a filmet, vagy akik csak egy jó színházi élményre vágynak (egy részben, közel két óra időtartamban), azoknak feltétlenül és jó szívvel ajánlom a figyelmébe.
