Évákról Éváknak
2015. 09. 15.

Évákról Éváknak

Mindent persze sem Éváról, sem anyánkról nem tudhatunk meg a Belvárosi Színházban, de elnéző mosollyal ismerhetünk rá saját korral és karrierrel kapcsolatos félelmeinkre. És ehhez még színésznőnek sem kell lenni. KRITIKA

Ellenben a szerző, Mary Orr (1910-2006) az volt, és kis híján száz évig élt, így színésznő generációk sorát láthatta ránőni az előzőkre. Igaz, amikor a darab alapjául szolgáló novella 1946-ban megjelent a Cosmopolitanben, még a negyvenet sem töltötte be. A történet a folyóirattól villámgyorsan eljutott a filmvászonig: Joseph L. Mankiewicz rendezése 1951-ben nyolc Oscar-jelölést és hat díjat söpört be. És akkor még nem is szóltunk Almodóvarról, hiszen a Mindent anyámról már a címével is a Mankiewicz-filmet idézi.

Ez a filmtörténeti adalék azért is érdekes, mert a színdarabot is egy díjkiosztó ünnepség foglalja keretbe, innen tekintünk vissza mindarra, ami a legjobb színésznőnek járó Tony-díjig vezetett. Hogy a díjat ki kapja, a befutott, középkorú színésznő, Margó (Hernádi Judit), vagy a rajongóból kőkemény vetélytárssá avanzsáló Eva (Kovács Patrícia), az majd a végén kiderül. Pelsőczy Réka rendezésében azonban nem is ez a fontos, nem a két nő egymással való vetélkedésén van a hangsúly, hanem a saját magukkal folytatott harcukon és megbékélésükön. Hogy Margó a félelmeitől, Éva a becsvágyától hajtva ne romboljon le mindent maga körül, Margó tudjon együtt élni az idősödéssel, Éva pedig ne adjon fel minden mást az érvényesülésért. A Mindent Éváról ugyanakkor nem egy fajsúlyos dráma, könnyen fogyasztható formában tálalja ezeket a kérdéseket, ahogy egy igényesebb női lap tenné.

Mindehhez az alkotók jól működő formát találtak. Kálmán Eszter díszlete itt valóban szerves részévé válik a játéknak: az öltöző óriástükrei a kint játszódó jelenetekben ablakká válnak, sőt, amikor Bercsényi Péter transzvesztita öltöztető(nő)ként, magát dívának álmodva énekel mögöttük, az elemeltség, az álomvilág érzékeltetésére is jó megoldást nyújtanak. A történetet megtartották az ötvenes években, de a bútorok és a jelmezek (utóbbiak Igjnatovic Krisztina munkái) is olyanok, hogy – főleg a retro divat jegyében – akár maiak is lehetnének.

A darab címe persze áthallásos, nemcsak Eva Harringtonra, hanem minden Évára, minden nőre utal. Margó itt éppen annyira Éva, mint a felbukkanó vetélytársnő, és amennyire majd az ő később felbukkanó vetélytársnői azok lesznek. Hernádi Judit Margóként nem dívát játszik, hanem egy, a saját értékeiben és szerethetőségében elbizonytalanodott (színész)nőt. Éppen azért lesz meggyőző a visszatalálása saját magához, mert visszafogottan, öniróniával, a saját személyisége súlyával tölti ki a karaktert, amit ebben az esetben tényleg mintha csak rá írtak volna.

Kovács Patrícia Éva szerepében nagyobb végleteket kell, hogy megmutasson. Afféle női Tartuffe-ként alázatos bólogatóból válik jelenetről jelenetre hidegfejű, céltudatos akarnokká. Megalázzák – kicsap belőle az önkontrollját vesztő fúria. Megzsarolják – a zsarolótól és talán önmagától is undorodó vesztessé válik. És amikor már azt hinnénk, hogy most már tényleg mindent tudunk Éváról, kiderül, hogy mégse, maradt még titka.

Mészáros Máté egy gonosz, a hatalmával visszaélő kritikust alakít. (Megtudom tőle, hogy színházról íróként magam is azok közé tartozom, akik nemhogy részei lennének a színházi szakmának, de ott épp annyira kívánatosak, mint hangya a pikniken vagy svábbogár a pékségben.) Bercsényi Péter az I. Erzsébet után most megint nőként remekel: ha énekel, "dívább" a dívánál, öltöztetőnőként pedig egy-egy gesztussal, fejmozdulattal is pontosan felrajzolja a karaktert. Szikszai Rémusz Margó szerelmét játssza, egy sármos rendezőt, aki ráadásul türelmes és hűséges is tud maradni Margó vulkánkitörései közepette. Női szíveknek jólesően életszerűtlen karaktert tesz jólesően életszerűvé.

Az Egri Márta által játszott barátnő is Éva egyik arca: sok művész között egy hétköznapi, két lábbal a földön álló asszony. Márton András a férje szerepében egy narcisztikus drámaírót alakít, aki hirtelen támadt szerelmétől hirtelen harminc évvel fiatalabbnak képzeli magát. Rujder Viviennek az előadás végén jut egy fontos jelenet, de poéngyilkos lennék, ha elárulnám, hogy mi. A lehetőséggel azonban jól tud élni, friss és természetes.

Az előadás egyik fő erénye a színészi csapatmunka, senki nem lóg ki a társulatból. A premiereken szokásos nem teljes készültségnek sincs nyoma, valószínűleg azért, mert a nyáron Szombathelyen már játszották néhányszor, így volt ideje érni.

A Mindent Éváról alapvetően egy női szemszögű előadás, amely sokkal inkább mosolygós, mint szomorkás ráismerést kínál saját életkorral, életlehetőségekkel kapcsolatos dilemmáinkra. Ha valaki az öregedő társadalmak erősödő fiatalságkultuszáról szeretne mélyebb és átfogóbb képet kapni, azt nem itt fogja megtalálni, de aki azért vált rá jegyet, mert jó színészekre és egy kellemes estére vágyik, nem fog csalódni.

Forrás: Fidelio