Egy önéletrajz, egy önvallomás akkor izgalmas, ha őszinte. Ha érezzük, hogy szerzője bátran kitereget mindent: jót és rosszat, gyarlóságait, tévedéseit vagy éppen hazugságait. Ha nem ezt olvassuk, látjuk vagy halljuk; ha azt érezzük, hogy a vallomást tevő mismásol, félrebeszél, mentegetőzik, önfényez: letesszük, lekapcsoljuk, kimegyünk.
Az AlkalMáté Trupp előadásai, melyeket nyaranta láthat a közönség, középpontban a 2003-ban végzett Máté–Horvai-osztály egy-egy színészével, az önvallomást azzal fejelik meg, hogy mindannyian vallanak egyik osztálytársukról, kollegájukról, barátjukról. A címszereplőnek önmagával szemben kell kíméletlennek lenni, az osztálytársaknak ővele. Egyik sem könnyű. Mindezt persze oldja a humor: az irónia és az önirónia. Kicsit elvesz a dolog komolyságából, kicsit zárójelbe teszi, így talán megkönnyíti a vallomást. De a súlyától nem fosztja meg, sőt, olykor még erőteljesebbé teszi.
Mert a Mészáros Béla című előadásnak van súlya. Van, mert érezzük, hogy valóban őszinte kitárulkozással van dolgunk; van, mert valóban súlyos témákat feszeget, még ha olykor játszi könnyedséggel teszi is. Az apa halála, a rosszul sikerült házasság, majd a válás – mind-mind kemény témák. Előbbivel nehéz lenne humorizálni, nem is nagyon teszik, utóbbi viszont kellő iróniával tálaltatik. Például a párkapcsolati terápia, amely a terapeuta és a férj közötti labdapasszolgatásban végződik. Vagy a válóper, ahol a férj zavaros eszmefuttatásokba kezd a jó házasság mibenlétéről. A házasság-téma bemutatása azért is nehéz, mert itt eleve két emberről van szó, férjről és feleségről, és természetesen utóbbi sem maradhat ki. Meg is nevezik: Sipos Veronika, aki szintén színész, de ő maga nincs jelen. És akkor ott a morális kérdés, hogy róla mit szabad mondani és mit nem.
Vannak aztán könnyedebb témák is. Például a futball, a Barcelona-drukkerség, ami az előadás egyik szervezőelvévé válik. A színészek Barça-mezben vonulnak be, majd eléneklik a Bajnokok Ligája himnuszát. Bajnok itt persze csak egy van: Mészáros Béla, a himnusz szövege most róla szól. Focilabdák az előadás több pontján előkerülnek, ahogy a foci témája is, például az említett terapeutás jelenetnél. Van egészen csavaros alkalmazása is, mikor Vajda Milán a Mészáros Bélát alakító Dömötör Andrást „közvetíti”, ahogy az egy Bud Spencer–Terence Hill-film nézése közben kifosztja a hűtőt.
Az osztálytársak karakterábrázolásából folyamatosan kibontakozik a Mészáros Béla nevű ember. Néha kicsit szórakozott, néha kicsit sokat beszél fölöslegesen; szereti a nőket, a nők is szeretik őt, mégsem mondható, hogy szerencsés lenne a szerelemben. Dömötör András különösen jó Mészáros Bélaként, de jó Mészáros Máté vagy Vajda Milán is. A játék mindazonáltal egyenlőtlenül oszlik meg a színészek között: Máthé Zsoltot vagy Czukor Balázst például keveset láthatjuk.
Máté Gábor, aki egykori osztályfőnökként minden évben ellátja a rendező feladatát is, jól rakja össze az egyes jeleneteket. A házasság–válás-tematika mint fő szál adja magát, ahogy a foci is mint egyfajta játékos összekötő elem. Mindez ívet ad az előadásnak, kirajzol egy narratívát, ami kell is, mert néha érződik egy kis nyerseség, skiccszerűség. Ez a legtöbbször nem zavaró, sőt egyfajta kísérleti jelleget ad az egésznek, ami jól passzol a műfaj sajátszerűségéhez. Megemlíthetjük még Dargay Marcell zenéjét, amivel végigkíséri az előadást, olykor az osztály tagjainak közreműködésével, és persze az énekes betéteket, amelyek könnyed, humoros intermezzókként színesítik a produkciót.
Mégis, minden őszinteség és minden súly ellenére úgy érzem, az előadás nem megy elég mélyre. Nem a kitárulkozásban, az élveboncolásban, hanem műalkotásként. Mintha kissé megrekedne Mészáros Béla „szintjén”, mintha túlságosan csak róla akarna szólni, és nem valami általánosan emberiről. Lehet ezt a műfaj számlájára írni, de egy ember élete mégiscsak akkor lesz esztétikailag érdekes, ha többről szól, mint róla magáról. Ez a többlet, ez az általános emberi hiányzott nekem.
