Szilveszter napján az Orlai Produkciós Iroda Hernádi PONT című előadásában ezúttal Gálvölgyi János is szerepel. A két színész mesélt barátságról és színházról.
Régóta ismerik egymást, barátok, egy darabig szomszédok is voltak. Össze tudják számolni, hány százszor játszottak együtt?
Hernádi Judit: Nem, lehetetlen összeszámolni. Volt például egy színdarab, az Édes bosszú, ami majdnem négyszázszor ment. Miattam hagytuk abba, mert úgy éreztem, hogy kinőttem a szerep korát, de tulajdonképpen akár még ma is játszhatnánk. Az egyik, szívünkhöz nagyon közel álló darab a Jövőre veled ugyanitt volt, és televíziókban is rengeteget játszottunk együtt. A színpadi találkozásaink barátsággá alakultak.
Gálvölgyi János: A szerepekben együtt töltött órák száma több évre tehető, és igen, mi munkán kívül is szoktunk találkozni. Ez nem jellemző már a szakmára.
Van annak valami különös oka, hogy nem jellemző?
H.J.:Nincs, csak egyszerűen nem általános, hogy ha jó partnerei vagyunk egymásnak, akkor a színházon kívül is tartjuk a kapcsolatot. Nem is nagyon jut rá idő.
G.J.: Idő sincs rá, és nem is figyelünk eléggé egymásra. A színpadi találkozások olyanok, mint a nyaralások. Együtt vagyunk egy produkcióban, mennek az előadások, aztán – mint a nyaralások végén – megbeszéljük, hogy majd írunk, telefonálunk, de nem tesszük. Jucival viszont írunk, telefonálunk, ez ,,szép hosszú nyaralás”, hála a Jóistennek. Szakmai dolgokban például rendszeresen kikérem Juci véleményét. Mielőtt elszerződtem volna valahová, mindig leültem vele megbeszélni. Amikor a Kossuth-díjat kaptam, ő volt az első, akit felhívtam, mert tudtam, hogy ha valaki nem utál, sőt talán még egy kicsit örül is a kitüntetésemnek, az a Hernádi. (Nevet.)
Akkor dupla szerencse, hogy sokszor játszanak együtt. De mi van akkor, ha olyan partnert hoz a sors, akit kifejezetten nem kedvelnek?
G.J.: Nekem ilyen még nem volt.
H.J.: Nekem sem, mert megelőzöm. Hál’ istennek szabad ember vagyok, mondhatok nemet arra, amit nem szeretnék. Olyan volt már, hogy nem ismertem valakit, és eleinte azt gondoltam, hogy nem fogom kedvelni, de aztán pozitív tapasztalatokat szereztem. Az ember egyébként is megpróbálja megtalálni a partnerében a pozitív tulajdonságokat.
G.J.: A rendezők tisztában vannak a dolog kémiájával, pontosan tudják, kit kivel lehet összeereszteni, úgyhogy nem nagyon adódnak ilyen gondok. Megmondom őszintén, nekem inkább akkor van problémám, amikor elkezdünk valamit próbálni, és Juci nincs benne a darabban. Hiányzik. Nehezen szokom le róla.
Ilyen hosszú és alapos ismeretség után tudnak még meglepetést okozni egymásnak a színpadon?
H.J.: János nekem tud, mert komolyan mondom, olyan gyors agya van, amilyen nincs is.
G.J.: Úgy van ez, mint az artistáknál: tudom, hogy ha ellendülök a trapézról, el fog kapni, ha valami baj van. És én is őt. Nagyon nagy dolog, ha az ember számíthat a partnerére, meg kell becsülni. Játszom olyan darabban, ahol elképesztően egyedül vagyok, egy rossz mozdulatot sem tehetek a trapézon, mert ha zuhanok, nem kap el senki. De ez már egy másik történet.
Rangot jelent orlais színésznek lenni?
H.J.: Nem tudom, hogy rangot jelen-e, de szabadságot mindenképp, és ami nagyon fontos: Orlai Tibor odafigyel ránk. Ő maga is abszolút szabad ember, fölvállalja, hogy valakit kedvel, valakit nem, van, akivel akar dolgozni, van, akivel nem, de arra a pár emberre, akit kedvel és kiválaszt, folyamatosan figyel, és jó feladatokat próbál találni nekik. Az Orlai-produkciókra is a baráti kapcsolatok jellemzők. Mint vállalkozó természetesen abban érdekelt, hogy nyereséget termeljen, de nem azt érzem, hogy keresni akar rajtam, hanem azt, hogy olyan különleges, érdekes szerepekkel kínál meg, amik számomra is hozhatnak valami újat. Ilyen különös vállalkozás volt például a Happy ending. Tudtuk előre, hogy túl sok előadást nem fog megérni, de szerintem nagyon jó lett; büszke vagyok rá, hogy megcsináltuk. Mindannyian sajnáltuk, amikor lekerült a műsorról.
G.J.: Ha az ember végignézi a listát, hogy kik szerepelnek Orlainál, akkor azt mondja: de jó lenne köztük lenni; szóval igenis rangot jelent.
János először fog Orlai Tiborral dolgozni. Milyen produkcióban?
G.J.: Tíz éve, amikor Orlai Tibor elindult, megkeresett, hogy szóljak, ha van ötletem. Felvetettem Ladislav Fuks Hullaégetőjét, ami több mint negyvenéves mániám, de aztán végül is nem foglalkoztunk vele. Most érkezett el az ideje. Az eltelt negyven évben is aktuális volt, de most aztán – sajnos – rettentően aktuális. Színészileg hihetetlenül izgalmas feladat lesz és nagy találkozás Pelsőczy Rékával, akit eddig csak messziről csodáltam színésznőként és rendezőként. 2017. február 10-én lesz az első közös munkánk, a Hullaégető bemutatója.
Még az idén, szilveszterkor kétszer is megy a Belvárosi Színházban a Hernádi PONT című előadás, amely önálló est ugyan, de ezen a különleges napon Gálvölgyi János is színpadra lép benne.
G.J.: Muszáj elmondanom, hogy ezt az estet tavasszal, Juci születésnapján mutatták be, úgy, hogy Orlai három hónappal előtte leegyeztette, hogy azok, akik közel állnak Hernádihoz, szeretik, aznap ne játsszanak, ott lehessenek az estjén. Negyvennyolcadik éve dolgozom, de ilyen megható figyelmet még nem nagyon tapasztaltam igazgatótól.
H.J.: A 31-ei Hernádi PONT egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: gondolatilag az év vége felé kanyarítom, és a hab a tortán az lesz, hogy János bejön a végén, és ki sem megy. (Nevet.) De hogy pontosan mit fog csinálni, azt én sem tudom.
G.J. Annyit ígérhetek, hogy nem fogok tripla szaltót csinálni, de nem árulok el többet, hadd maradjon meglepetés. Mindenesetre nem leszek hab a tortán, csak egy pötty. Ez Juci estje, aminek a nagy sikerét mutatja, hogy szilveszterkor két előadást is műsorra tűztek.
Fizikailag, például ízületekkel, no meg szellemileg meddig lehet bírni ezt a pályát?
H.J. Az, hogy valakinek mondjuk nem működik jól a térde, legfeljebb kellemetlen, de attól még például olyan karaktert tud ábrázolni, akinek rosszul működik a térde, sőt talán még olyat is, akinek jól. Igaziból egyetlen kritérium van: az agynak jól kell működnie.
G.J.: Hacsak nincs szervi baja az embernek, bármeddig lehet bírni, mert tényleg agy kérdése minden. Persze az agyat tréningezni kell. Páger Antalnak, akivel volt szerencsém játszani, nyolcvan-valahány éves korában semmilyen problémát nem okoztak a szerepei. De ismerek olyan kollégát, aki huszon-valahány éves, és annyit sem tud megjegyezni, hogy jó reggelt kívánok.
Az interjút L. Horváth Kata készítette.
