"Nem értem, miért mondanak fűt-fát Aczél Györgyre, amikor ma is komisszárok határozzák meg, hogy milyennek kell lennie a magyar színháznak" – mondja a meghatározatlan időre a színpadtól búcsúzó Vári Éva. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész máig szorong azon, hogy jót vagy rosszat írnak róla, vagy hogy miképp jön ki a rendezővel.
hvg.hu: A Rose győri előadásának a végén Gáti Oszkár jelentette be az visszavonulását. Milyen nyomós okai vannak rá?
Vári Éva: Őszintén szólva, engem is nagyon meglepett, amikor Gáti Oszkár megkért, hogy ne menjek ki a taps után. Hozott nekem egy csokor virágot, és elmondta a közönségnek, hogy az általa vezetett Menházat a Rose-zal nyitották meg. Ez pedig az utolsó előadás, mert nyugdíjba megyek és visszaköltözöm Pécsre. Nem szántam bombasztikus hírnek, hogy abbahagyom a színészetet. Azt terveztem, hogy a szezon végéig lejátszom az előadásaimat Pesten, aztán szépen elköszönök.
hvg.hu: Fizikailag, lelkileg fáradt el?
V. É.: Huszonöt éve ingázom Pest és Pécs között, ahol az állandó lakhelyem van. Sokat utazom vidéki turnékra. Egy-egy nehéz előadás után, mint amilyen a Piaf, másnap nem tudok felkelni. Fizikálisan és mentálisan is elfáradtam. A színészet örökös készenléti állapotot igényel, menni kell, tudni kell, formában kell lenni. Részben az orvosom tanácsára döntöttem így. Időnként magas a vérnyomásom, ami a szorongás miatt van. Alapjaiban mindig mindentől féltem, megijedtem. Szorongok azon, hogy jót vagy rosszat írnak rólam, hogyan jövök ki a rendezővel, mit játszom. Nem lehet örök feszültségben élni. Mindenki csak arról beszél, hogy ez a szakma milyen csodálatos. Arról már kevésbé esik szó, hogy azáltal, hogy kitesszük magunkat a színpadra, mindenki elmondhatja rólunk a véleményét. Engem még megkíméltek, ezzel együtt felháborítónak tartom, hogy az internetes kommentekben bárki belegyalogolhat a lelkedbe, gyalázkodhat. Erős idegrendszer és önbizalom kell ehhez a pályához, hogy azt mondhasd, nem érdekel mások véleménye, van egy dolgom, és azt csinálom. Valamilyen úton-módon ez sikerült is nekem, mert mindig egy ügyem volt, a színház. A szerepeim nélkül nem az lennék, aki vagyok. Építettek, sok mindenben segítettek. Örülök, hogy erre a csodálatos, gyötrelmes pályára keveredtem. A magánéletem alakulása is ebből következett. Nem tudtam elképzelni, hogy hajnalban felkelek, elviszem a gyerekeket az iskolába. Nyilván önzés a részemről, hogy inkább az egyedüllétet választottam.
hvg.hu: Mennyire befolyásolják a közérzetét a szakmai, kultúrpolitikai, közéleti visszásságok?
V. É.: Elszomorít, hogy az ország kettészakadt. A mai napig feldolgozhatatlan lelki trauma számomra, hogy öt évvel ezelőtt egyik napról a másikra bezárták a Budapesti Kamaraszínházat. Rengeteg pénzt vontak el a színháztól. Azt is lehetett volna mondani, hogy nincsenek megelégedve a színház működésével, leváltják az igazgatót, a társulatot, új tagokat szerződtetnek. Szomorúnak tartom, hogy a szakma nem állt mellénk, semmifajta szolidaritást nem tanúsított. Az például politikai kérdés volt, hogy kiálltak az Új Színház jelenlegi igazgatója ellen. A Budapesti Kamaraszínház esetében össze kellett volna zárnia a szakmának, hogy ne vegyenek el egy játszóhelyet, amit évekig hagytak lerohadni, nem volt koncepció arra nézve, hogy mit akarnak helyette. A Pesti Magyar Színházat is be akarták zárni, de a színház, amelyet akkor Őze Áron igazgatott, megmenekült. Méltatlan dolognak tartom, ami most Szombathelyen történik Jordán Tamással. Ne szóljon bele a politika a színházba, mert a művészet szabadság nélkül nem működik. Jordán egy tehetséges művész ember, van egy határozott koncepciója, amit segíteni kellene, és majd a közönség eldönti, hogy kíváncsi rá vagy sem. Örömmel tapasztalom, hogy Szombathely esetében a szakma összezárt, igaz, csak kis eredménynek mondható, hogy egy évre meghosszabbították az igazgatói kinevezését. Nem értem, miért mondanak fűt-fát Aczél Györgyre, amikor ma komisszárok határozzák meg, hogy milyennek kell lennie a magyar színháznak. Miért nem hagyják, hogy a színház mint fontos és hasznos intézmény éljen. A színház mindent kibír, a pénztelenséget, a világháborút, a cenzorokat. A háttérben művészi eszközökkel olyasmit képes kifejezni, amiről a közönséggel összekacsintva mindenki tudja, hogy miről van szó.
hvg.hu: Olyan színésznő hírében áll, akinek az egész napja arról szól, hogy felkészül az esti előadásra. Mivel fogja pótolni ezt a hiányt?
V. É.: Nem egyszerű megteremteni az átmenetet. Ötvenkilenc évem van a színházban, a fiatalságom, a barátaim, az élményeim, az örömeim. Ezt nem lehet csak úgy lesöpörni. Éppen ezért nem merem és nem is akarom kimondani, hogy többet nem csinálom. Nemrég felkérést kaptam a Pécsi Nyári Színháztól hat előadásra a Boeing, Boeing című vígjátékban. Pécs egy kultúrváros koncertekkel, kiállításokkal, többféle színházzal. Elmegyek nézőnek, úgyis a néző a legfontosabb a színházban. Ha valaki úgy gondolja, hogy rám van szüksége egy darabban, elvállalom a számomra is megfelelő felkéréseket.
hvg.hu: Utolsó szakmai korszaka meghatározó személye Orlai Tibor, akiről sokan állítják, hogy úgy működik, mint egy klasszikus színigazgató, mindig a színészeire keres darabot.
V. É.: Tibornak köszönhetem, hogy meghosszabbította a színészi létemet, kenyeret adott nekem. Amikor bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, ahol a Piafot játszottam, másnap megvette az előadás játszási jogát. Az utolsó estén úgy búcsúztunk el a zongoristától és a zenekartól, hogy két nap múlva találkozunk. Aztán még csak el sem tudtunk köszönni egymástól. Tibor arra gondolt, hogy egy-két előadás még elmegy belőle a Belvárosi Színházban, ehhez képest évekig műsoron volt. Az elmúlt harminc évben ötszáz valahányszor játszottam a Piafot többféle feldolgozásban.
hvg.hu: Mi a közös Vári Évában és Édith Piafban? Mitől válhatott a legszemélyesebb önvallomásává ez a darab?
V. É.: Feltételezem attól, hogy Piaf is egy kisember meg én is az vagyok. Iszonyatosan vágyakozott arra, hogy elfogadják és szeressék. Akármilyen életet is élt az utcán, amikor kiment a színpadra, egy költő volt. Úgy éreztem, közöm van hozzá, a fájdalmához, az örömeihez, noha nekem nincsenek káros szenvedélyeim, nem vagyok alkoholista, nem drogozom, és nem mentem át azokon a poklokon, amiken ő keresztülment. Kortársunk lévén mindenki őriz róla egy emléket, amit nem akartam sem lerombolni, sem elhitetni magammal, hogy ő vagyok. Egy sorsot akartam megmutatni. Hány embernek nem sikerül, nem jut el sokkal kisebb karrierhez sem, pedig van tehetsége, lelkiismeretesen végzi a dolgát. Megfejthetetlen titok, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből nagy énekes vagy nagy színész legyen.
hvg.hu: Hogyan élte meg azt, hogy miközben Pécsett ünnepelt színésznő volt, a szűk szakmán kívül alig ismerték?
V. É.: Végigmehettem bármelyik pesti utcán, senkinek nem voltam ismerős. Tudtam, hogy ebben benne van az, hogy ötvenkét éves koromban szerződtem Budapestre. Épeszű ember ebben a korban nem hagyja ott azt a helyet, ahol beleírta magát a falakba, a közönség ismeri, szereti. Vendégként hívott Szűcs Miklós igazgató a Budapesti Kamaraszínházba a Cigánykerék című musicalre, majd a Koldusoperára. Gondoltam, ha megbukom, legfeljebb majd hazakullogok. Eleinte félállásban szerződtem le, ami hosszú távon megoldhatatlannak tűnt. Igazából az Életképek című tévésorozatból ismertek meg országosan Horváth Ádám rendezőnek köszönhetően.
hvg.hu: A Spinoza zsebkendőnyi színpadán másodszor is eljátszotta Martin Sherman Rose című monodrámáját, a vészkorszakot túlélő, Amerikába emigrált asszony életregényét.
V. É.: Orlai Tibor a Holokauszt-emlékév kapcsán újította fel a darabot, korábban több mint százszor játszottam a Budapesti Kamaraszínházban. Kétséges volt számomra, hogy újra meg tudom tanulni a harminchat oldalnyi szöveget, de szerencsére mindenre emlékeztem. Emberileg sokat változtam az évek során, életérzés, megértés szintjén idővel beépültek a sorokba a körülöttem lévő világ történései. A közönség is érzékenyen reagál, síró arcokat, megrendült tekintetek látok. Igyekszem úgy mondani a szöveget, mint amikor az ember már eltávolodott az eseményektől, a borzalmaktól. Emberi nagyság, bölcsesség, önirónia, rálátás jellemzi ezt az asszonyt. Rose szavaival élve, a tudás fontosabb a fájdalomnál. Azt üzeni, hogy nem a sebeinket kell nyalogatni, hanem végiggondolni az emberi, a népek közötti viszonyokat. Egyáltalán mi az, hogy mások eldöntik, hogy egy nép használhatatlan, hogy a fejük felett világégést csinálnak, holott nem akarnak mást, mint csokoládétortát enni, sétálni az utcán. Fantasztikus kezdeményezés Orlai részéről, hogy oktatási program keretében középiskolákba is elvitte az előadást. Persze nem minden diákot érdekel. Elég nehéz úgy beszélni arról, hogy a gyerekem meghalt, miközben egyesek a telefonjukon játszanak, mások szemérmesen hallgatnak. New Yorkban ottani magyarok előtt is bemutattuk. Odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta nekem: "Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de Rose hogyan tud ilyen jól magyarul, ha ukrán zsidó?" "Nem én vagyok Rose" – feleltem neki. Mire azt mondta: "Hát akkor ki?".
