Hihetetlen csábítást jelent a győzelem
2017. 09. 05.

Hihetetlen csábítást jelent a győzelem

Szeptember 16-án mutatja be a TAGADJ TAGADJ TAGADJ című darabot az Orlai Produkciós Iroda. A nem is olyan távoli jövőben játszódó történet a dopping és a csalás témáját járja körbe. A sikeres brit drámaíró, Jonathan Maitland a sporthoz fűződő viszonyáról, a kísértésről és darabja londoni fogadtatásáról is beszélt. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Sportol?

Jonathan Maitland: Imádom a sportot, még ha nem is vagyok túl jó benne. Gyerekkorom óta számos sportágban kipróbáltam magamat, fociztam, rögbiztem, kriketteztem, golfoztam, de atlétikával is próbálkoztam. Meg persze rengeteg sportközvetítést néztem és nézek, és ennek meghatározó élményeket köszönhetek, például amikor Puskás Ferencéktől 6:3-ra kikaptunk. (nevet) Szóval a sporttól sokat kaptam eddigi életemben, ezért is kezdett el izgatni az ötlet, hogy írjak egy darabot róla. A pályán soha nem lehet előre tudni, mi fog történni. A sportolók elképesztő nyomás alatt vannak, és az éles helyzetekben derül ki, ki milyen személyiség valójában. A sport olyan, mint egy háború, ahol nem lőnek. Komolyan hiszem, hogy ha az emberek nem sportolnának, gyakrabban fordulnának egymás ellen. 

R: Egyik kritikusa szerint olyan témák izgatják, amelyek szenvedélyes társadalmi vitákat váltanak ki. Miért kezdte érdekelni a dopping?

JM: A különböző világbajnokságok és az olimpia olyan események, amikről rengetegen beszélnek, és a versenyek velejárója a csalás problémája. Ami mára szó szerint élet-halál kérdés lett. Gondoljon a futó Florence Griffith Joynerre, aki valószínűleg dopping miatt halt meg. Engem az érdekelt írás közben, hogy az emberek hogyan jutnak el ide, hogyan győzik meg magukat, illetve kik és miért verik át őket. Mint Doktor Faustus története: látunk valakit, aki úgy hiszi, hogy hozott egy döntést, de valójában manipulálják és megcsalják. 

R: Milyen kutatásokat végzett a darab írása közben? 

JM: Rengeteg könyvet olvastam, atléták önéletrajzait, róluk szóló műveket. Különösen hasznos volt Chris Cooper Run, Swim, Throw, Cheat (Fuss, ússz, dobj, csalj) című könyve, ami a sportban használatos drogok tudományos hátteréről szólt. Sokat beszélgettem jelenlegi és egykori sportolókkal, orvosokkal, de még egy „dílerrel” is, aki tiltott szereket árusított atlétáknak. 

R: Miért helyezte a jövőbe a történetet?

JM: Nálam nem szteroidokat szednek a sportolók, hanem génmanipuláció zajlik. Ez a nem túl távoli jövő, ez a forradalom már zajlik az orvostudományban és alighanem az atlétikában is. Ha megváltoztatod a genetikai állományodat, akkor vajon a személyiséged is átalakul? Ha változik a pszichéd, az milyen hatással van a döntéseidre? És a jövő azért is vonzóbb, mert a történet így felkiáltójel is tud lenni: vigyázz, emberiség, ez vár rád!

R: Miért nők a főszereplők?

JM: Először a közhelyes női atléta és férfi edző felállással próbálkoztam, de úgy éreztem, hogy a két nő közötti viszony ezerszer izgalmasabb. Ráadásul találtunk egy fantasztikus színésznőt a londoni bemutatóhoz, ezért is változtattam meg a szereplő nemét. 

R: Nyilván nehéz általánosságban fogalmazni, de elmondaná, Nagy-Britanniában hogyan gondolkodnak a doppingról?

JM: Én zavart érzékelek ezzel kapcsolatban. Az egyik pillanatban hősöknek nevezzük ezeket a sportolókat, de ha doppinggyanúba keverednek, rögtön bukott emberek lesznek. Kollektív nemzeti öncsalás ez, hiszen ugyanazok lökik az atlétákat a porba, akik az előbb istenítették őket. Mindenki, aki követi a profi sportot, azért imádkozik, hogy a kedvencéről ki ne derüljön, hogy csalt, mert az utóbbi években számos atléta veszítette el a hitelességét. Ugyanakkor muszáj elmondanom, hogy a darabom nem csak a sportról szól, inkább arról, hogy mi történik, ha valaki átlép egy határt. Ha olyasmit tesz, ami jogilag nem feltétlenül kifogásolható, de morálisan egyértelműen helytelen. A TAGADJ TAGADJ TAGADJ színpadi tanulmány arról, hogy mibe kerül valakit rávenni valamire, amit nem szeretne megtenni. Olyan ez, mint Ikarusz esete: tudja, hogy nem kellene közel repülnie a Naphoz, de nem tud ellenállni a kísértésnek. Amikor elkezdtem a darabról gondolkodni, rájöttem, hogy ez egy Faust-sztori is. Jön valaki, aki megrontja a jó embereket, megkeresi és kihasználja a gyenge pontjukat.

R: A darab a versengésről is szól, nem csak a stadionban, hanem a hálószobában vagy az öltözőben is. Ennyire fontos, hogy mindig győzzünk?

JM: Az atlétikában feltétlenül, igen. És a kapitalista társadalmainkban is mindennek az alapja a győzelem. Nagy-Britannia most nagy politikai rengéseken megy át, és az utóbbi két évben sokan megkérdőjelezték a kapitalizmus lényegét: jól van-e az, hogy amikor egyesek nyernek, akkor másoknak veszíteniük kell? A dráma olyan helyekre is képes bevilágítani, ahová a zsurnalizmus nem, márpedig az újságírás csak feketében és fehérben tud gondolkodni ez ügyben. A hős kontra lúzer narratíva nekem túlságosan leegyszerűsített, de egy dráma jeleneteiben juthat hely arra, hogy felfedezzünk árnyalatokat és motivációkat. Ami igazán érdekes, az a folyamat maga, ami sportolókat arra indít, hogy tiltott szereket szedjenek. Nem az az érdekes, ki használt drogokat, hanem az, hogy miért döntött így? A Goldman-dilemma kísérleti alapon igazolja, hogy vannak olyan sportolók, akik szó szerint meghalnának azért, hogy elsők legyenek. Hihetetlen csábítást jelent a győzelem. 

R: Ami engem igazán meglepett a darabban, hogy a dopping milyen mély hatással lehet a személyes kapcsolati hálóra. 

JM: Igen, ez teljesen egyértelmű tünet. Egy híres női sprinterrel beszélgettem, aki arról mesélt, hogy az edzője milliószor el akarta választani a partnerétől, folyamatosan nyomás alatt tartotta a kapcsolatukat. Az élsportolók életében mindent az edzők irányítanak. A sportolónak pedig döntéseket kell hoznia: nyerhet, sérülhet az egészsége, elveszítheti a partnerét és így tovább.

R: A darabot 2016 novemberében a londoni Park Theatre mutatta be. Milyenek voltak a reakciók? 

JM: Az első két darabom egyértelmű kritikai és közönségsiker volt, itt változatosabbak voltak a reakciók. És ez engem boldoggá tett, hiszen el kellett gondolkodnom a munkámon, a módszeremen: a sikerből nem lehet tanulni. Sok sportoló látta, akik megdöbbenve állították, hogy a történet mennyire valóságos. A nézők is szerették, a szünetben vitatkoztak róla, érezhetően elgondolkodtatta őket a téma. Összességében jó kritikákat kapott, de a sport iránt nem érdeklődő újságírókat eleve nem izgatta a téma, így aztán észre se vették, hogy valójában nem is erről szól a darab. 

R: Budapesten, a Hatszín Teátrumban lesz a darab első, Nagy-Britannián kívüli premierje. 

JM: El sem tudom mondani, mekkora megtiszteltetés ez számomra. Az őseim Kelet-Európából származnak, a testvérem Budapest tőszomszédságában, Bécsben él. Alig várom, hogy végre lássam a magyar fővárost! Azt remélem, hogy a nézők érzékenyen reagálnak majd a darabra. Mindannyian emlékszünk az NDK államilag irányított doppingügyeire, és úgy vélem, az egykori keleti blokk más országainak lakói számára is tanulságos lehet ez a felnőtteknek szóló tündérmese. 

Forrás: revizoronline.com