Bennünk a válasz
2017. 09. 12.

Bennünk a válasz

Magától semmi sem változik. Ha esetleg mégis, akkor csak nagyon lassan. A közeli múltban még kétpólusú világról, benne a szocializmus erős táboráról, a marxizmus–leninizmus ideológiai fölényéről értekezhettünk, aztán kiderült, hogy hamis a dogma.

A proletárdiktatúra nem vonzó, a megbonthatatlan barátság kínai trikóként szakad, és Magyarországon mára csak nosztalgia, esetleg közröhej a kommunista mennyország vagy a legvidámabb barakk píárja.

A tábort lebontották. Nem kívülről, belülről. Egyszerűsítve a történelmet, fiatal szocialisták reformköröket alapítottak, hogy emberarcúvá tegyék a rendszert. Mire észbe kaptak, már nem volt berlini fal, a Szovjetunió felbomlott, és mindenki a saját nevét használhatta az elvtárs helyett. Kontáréknál fordul elő ilyesmi: kicserélnék a fürdőszoba csempéjét, és a ház összedől a kiömlő víztől. 

Megáll az idő, és az ész. Színházi előadást látunk, a végén tapsolunk, aztán úton hazafelé, megrohannak a gondolatok. Csizma az asztalon, már-már szégyenkezünk, hogy felraktuk a lábunkat, de azért sem vesszük le.

A dráma egy katolikus iskolában játszódik, az igazgatónő gyanakodva figyeli a fiatal paptanár egyre növekvő népszerűségét. Semmit sem tud, de sok mindent feltételez. Zárójelben az egyetlen kritika, hogy diákból egy szál sem tűnik fel a színpadon. Tudjuk, hogy az Orlai-produkciókat nem Mészáros Lőrinc pénzeli, mindent értünk, mindent sajnálunk, de ami hiányzik, az nincs.

A történetnek van négy szereplője, bátor ember, aki osztályozni merné, hogy ki jobb, hitelesebb a másiknál, szóval négy nagyszerű színész, a hit szorításában vergődő: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Simkó Katalin és a világi anyukaként közéjük pattanó Kéry Kitty bontja a világot; téglánként szedik szét a kereszténység alapjait, pedig nem tagadnak, nem keresnek új Teremtőt maguknak, csak éppen kételkednek a régiben. Igazából nem is a tanítás, a Biblia vagy a dogma a kétségek forrása, hanem a kérdés, hogy mit adott az Úr, és ha adott is bármit, az mire használható.

A dráma szerzője, John Patick Shanley ír bevándorlók gyermekeként született Amerikában 1950-ben. Maga is járt egyházi iskolába, szolgált tengerészgyalogosként, és aki az oltártól eljut a lövészárokig, annak a saját élete súgja a legjobb történeteket. A Kétely egy évvel Kennedy elnök meggyilkolása után játszódik, egy olyan világban ahol az emberek hallgatva gyászolnak, ahol még nem illik a klérus vagyonáról, hatalmi harcáról vagy éppen a papi megrontásról beszélni.

Ma, amikor püspökök ismerik be eltévelyedésüket, archív híradó felvételnek tűnik föl a gyanú korabeli megelevenítése. Igaz, a Vatikán épületei még erősek, lépcsői egyszerre jelentenek magasságot, és méltóságot, de a kétely már betüremkedett a falak közé.

Persze, hogy a siker egyik titka, a szövegkönyv. Benne a lényeg, a világgá kürtölhető. De a darab rendezője, Pelsőczy Réka rálehelt a tükörre, megtörölgette, aztán felmutatta. És már nemcsak a kisváros iskolája, túlbuzgó igazgatónője, szenvedélyes és nőies nővére, a gyermekeknek az élet szeretetét hirdető paptanára, a gyermeke másságát elfogadó anyuka van benne, hanem a néző is.

Bele kell néznie, hogy mindenki láthassa a saját arcát. A megértőt? Az előítéletest? Az ateistát? A fanatikust? Senki sem mehet haza, várhatja otthon meccs a tévében, sör a hűtőben Pelsőczy feleletet akar. Ki vagy te, kedves néző, mit értettél meg a színpadi játékból? Vannak kételyeid?

Nem, nem hagyatkozhatunk az igazgatónő darabot lezáró, borzalmas világot vizionáló mondatára.  A válasz bennünk van. És ez, talán maga a hallgatás.

Forrás: infovilag.hu