Példabeszéddel indul, példabeszédnek is beillik az Orlai Pordukciós Iroda új darabja: a Kétely alattomos, állást foglalni nem hajlandó, töredékes, mint egy félbemaradt, kényelmetlen gondolatkísérlet arról, hogy milyen nagyon nem lehet soha senki semmiben biztos, és éppen ezzel a kényelmetlenséggel ér el hatást.
A ’60-as évek Amerikájának egy egyházi iskolája a helyszín, éspedig egy olyan iskola, ahol csak olasz és ír bevándorlók gyerekei tanulnak. Egy kivétellel, és éppen ő, az egyetlen latin-amerikai gyerek indítja el az események láncolatát: amikor az iskola haladó szellemű papja, a gyerekek kedvence, Flynn atya kiemelt figyelemmel viseltetik a fiú iránt, gyanakvás támad az intézményt vezető apácában, hogy a lelkész talán rosszban sántikál.
Aloysius nővérnek ugyanis megvannak a maga jól bevált elvei az ifjú lelkek terelgetéséről, hozzá módszerei, hogy elveit sikerre vigye a gyakorlatban is, az iskola diákjai egy szálig rettegnek tőle, a fiatalabb tanárok nemkülönben.
A stílus töredékes, klipszerű, a színészek koreografálása stilizált, amit nevezhetünk frissnek vagy posztmodernnek is, bár ezt a formalizmust nem igazán indokolja más, mint a rendezői szándék: ő így akarta, hát jó, de az események előremozdításához, a szereplők tetteinek és motivációinak megértetéséhez nem tesz hozzá, sőt, inkább azt a zavart fokozza, amely az egész darab hangulati hatását jellemzi. Félreértés ne essék: ez a zavar nem véletlen, sőt, nagyon is tudatos,
a darab egész egyszerűen nem adja meg a nézőnek azt a kényelmet, hogy megspórolja neki a gondolkodást.
A szikár rendezés nem sütkérezik önmaga fényében, Pelsőczy Réka a színészekre hagyja a nagyját, de van is hozzá szép erős szereposztás, hogy elvigye. Udvaros Dorottya, ha nem ide születik, lehetett volna egy Meryl Streep, megkockáztatom, még így is az a nagyságrend.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert a darab Broadway-eredetijében Aloysius nővér szerepét Streep alakította, és ha látná, alighanem megrendülten tapsolna Udvaros játékán: meggyőződésében megátalkodottan rendíthetetlen, hideg-rideg, örömtelen, és olyan ijesztően biztos a dolgában, amilyen biztosak csak azok tudnak lenni, akik úgy érzik, isten áll mögöttük. A naiv, lelkes James nővérként Simkó Katalin ellenpontozza Aloysius nővér alakját, míg a Flynn atyát játszó Fekete Ernő ismét teljesen új szín a palettán, játéka pedig éppen azért zseniális, mert olyan sokrétű és ellentmondásos, hogy mindent, és mindennek az ellenkezőjét is elhiszi róla a néző, ami nélkül egyáltalán nem állna meg a bizonytalanság, ami körül a darab forog.
Hogy a gyanakvásnak – vagy kételynek, hisz nem véletlen a cím – pontosan mi az oka, van-e alapja, vezet-e valahova, urambocsá’ isteni sugallat-e, azt még csak el sem tudom spoilerezni: ez a darab ugyanis semmit nem ad a nézője szájába. A rövidke, alig másfél órás műsoridő gyakorlatilag a publikum szellemi tréningjeként funkcionál, ha úgy tetszik, néződolgoztató darabról van szó, a gondolkodni rest színházbajáró akár nyugodtan otthon is maradhat. Mindenki másnak ajánlott, kicsit elbizonytalanodni, pláne most, amikor a hangos erő szavát hajlamos igaznak beállítani az, akinél a megafon van.
