Az ember szeme könnybe borul a dobogó legfelső fokán pózoló olimpikonok láttán, de azért fenntartással is kezeli az időről időre megdőlő csúcsokat és emberfeletti teljesítményeket. Aki eddig abban a hitben élt, hogy egy élsportoló csak edz, és győz, annak bizonyára nagy meglepetés lesz az Orlai Produkció doppinggal foglalkozó bemutatója. Jonathan Maitland darabjának minden pillanata leköt, annak ellenére, hogy semmi sincs túlbonyolítva benne.
Ahogy a sportszakmában tartják egyesek: a dopping az, amivel megbuksz a vizsgálaton. Az igazi verseny a pályán kívül kezdődik, hangzik el az előadásban is; eszerint a teljesítményfokozók gyártói egymással versengve állítják elő a komplikáltabbnál komplikáltabb szereket, amivel kicselezhetik a felügyelőbizottságokat, és feltuningolhatják az emberi testet.
Adva van egy tehetséges rövidtávfutó, Eve (Lovas Rozi), akinek nagy álma, hogy olimpiai aranyat nyerjen. Hiába veszi kezelésbe egy sztáredző (Ullmann Mónika), egy idő után az emberi test korlátaival szembesül – csak akkor érhet el komoly eredményt, ha csaláshoz folyamodik. Persze nézőpont kérdése, hogy mi a csalás; ha három lépéssel a szabályzatban foglalt módszerek előtt járunk, bevetve a genetikát, az vajon annak számít-e?
A történet tulajdonképpen az örök emberi dilemmát feszegeti, miszerint vagy behódolunk a farkastörvényeknek, és felvesszük a kesztyűt, hogy érvényesüljünk, vagy szembeszállunk egymagunk a világgal, mint azt Eve doppingellenes egyesület élére (és egyben parkolópályára is) álló edzőtársa (Sztarenki Dóra) teszi.
A darab nagy erénye, hogy nem áll egyik oldalra sem, és nem ítélkezik, és ezzel nem könnyíti meg a néző dolgát sem, hogy rendet tegyen a fejében. Az Ullmann Mónika által alakított furfangos, lényeglátó és szókimondó edző érvei szinte megdönthetetlenek; manipulatív technikáit bármelyik politikus megirigyelhetné, velünk is lenyeletne bármilyen színű és méretű tablettát két perc alatt az edzőteremben.
Ondraschek Péter űrhajószerű, kapszulaszerű díszlete is a tablettákat juttatja eszünkbe. Szabó Máté rendező ügyesen irányítja a történet kibontakozását: rövid jelenetekben, utalásszerű gesztusokban, mégis nagyon finoman és pontosan látjuk kirajzolódni az edző által mutatott utat, ami az elvek feladásához és a magánélet bekebelezéséhez vezet. Lovas Rozi karakteréhez passzol a kissé naiv, energikus, tettre kész sportoló karaktere, akit végül behúznak a csőbe, Sztarenki Dóra pedig még azelőtt tökéletesen megmutatja nekünk az előbb szárnyaló, majd vesztes és társát bemártó sunyi sportolót, mielőtt a szövegét mondani kezdené. Eve sportújságíró pasijával (Nagy Dániel Viktor) egy objektív szemszög, a külvilág is jelen lesz a színen, és természetesen annak is lesz még következménye, hogy oknyomozó riporter.
Jonathan Maitland brit szerző drámáját tavaly mutatták be Londonban, és viszonylag hamar eljutott Magyarországra is. Különös választásnak tűnik az Orlai Produkció részéről, mert a sport valahogy furán mutat a magyar színházban, mintha túlságosan világi, túlságosan „fizikai” lenne a „kultúra fellegvárához” képest. Nekünk mégis bejött a szokatlan témaválasztás, és mivel egy egyetemes emberi problémát állít fókuszba, nem csak annak tetszhet, akit érdekel a sport, akár űzi, akár nézi. Tipikusan olyan előadás, ami után hosszú vitába kezd az ember a partnerével, és ha előtte tényleg nem volt képben a doppingolással, még egy világ is összeomolhat benne. Mi utólag tudtuk meg, hogy a jövőben, 2026-ban játszódik – bár a genetikához nem értünk, az volt az érzésünk, tulajdonképpen egy az egyben játszódhatna ma is.
