A Second Life-ot tekinthetjük egy kicsit az AlkalMáté Trupp előadásainak a folytatásaként?
A Second Life semmiképpen sem egy AlkalMáté-darab: azok olyan történeteket mondanak el, amelyek valóban megestek egy ember életében. A Second Life-nál többnyire fikciókkal dolgozunk: töréspontokat veszünk alapul az emberek életében, és azzal játszunk, hogy mi lett volna, ha az a dolog akkor máshogy alakul. Csupán annyiból AlkalMáté-darab, hogy itt mindenki Máté Gábor osztályába járt.
Hogyan készült az előadás?
Egy kötetlen beszélgetésből indult. Deés Enikő és Dömötör Andris diktafonnal felvették a beszélgetést, ami arról szólt, hogy ki mi lenne, ha nem színész lenne, és hogy miért lett színész. Megkerestük azt a pontot is, amikor ez eldőlt, és megnéztük, mi lett volna, ha az a nap másként alakul. Kinek milyen alternatívák voltak akkor a fejében, és hol lenne most. Aztán Benedek Albert társult a csapathoz mint író, kiegészítve Deés Enikő dramaturgot és Dömötör András rendezőt. Elkezdtünk improvizálni, ők leírták, majd átdolgozva visszaadták a szöveget, ami persze állandóan változik, ha valakinek eszébe jut valami. Szóval itt aztán minden van: egyszerre kell írni, húzni, improvizálni. De a lényeg, hogy olyan emberek vagyok, akikkel nagyon jó dolgozni, akikkel félszavakból értjük egymást, ugyanazt gondoljuk egy jelenetről és lényegében az egész munkáról. Mi így dolgoztunk Máté Gábornál a főiskolán és Egerben is a Hírlap Színháznál. A csapat nagy része így dolgozott a Csörgess meg! előadásban, a Gondnokság című színházi sitcomsorozatban, és így dolgozik az AlkalMáté is. Ez a fajta munka nagyon fekszik ennek a csapatnak.
Hány szerepet játszol az előadásban?
Megsaccolni sem tudom, mert sok jelenet van. Ötünknek kell eljátszani az öt ember összes lehetséges variációjából azokat a szereplőket, akik az adott helyzetben feltűnnek.
Egy tavalyi interjúdban olvastam, hogy amikor 2017-ben eljöttél a Katonából, elgondolkoztál a pályamódosításon is. Mik merültek fel benned?
Rengeteg minden. Nemrég még az ötvösség is, mert, ugye, így hívnak. Amikor elmentem egy ötvösműhelybe, valahogy beugrott, hogy milyen érdekes, már gyerekkoromban is állandóan az anyám ékszereivel bíbelődtem. De valójában szerintem nem az az érdekes, hogy hány szakmát tudnék felsorolni, hanem az, hogy egy emberben hány másik van. Egyik este hazafelé menet beszélgettem egy taxissal, aki azért kezdett el asztalossággal foglalkozni, mert az egyik utasa olyan címet mondott, amitől összerándult a gyomra, mert visszavitte őt oda, ahol gyerek volt. Eszébe jutott, hogy a nagyapja asztalos volt, és ha máshogy alakult volna a családjának a története, akkor átvette volna a családi műhelyt. Elkezdett asztalossággal foglalkozni, csak azért, hogy a fiára tudjon majd hagyni olyan tárgyakat, amiket ő csinált. Számomra ebben egyrészt az az érdekes, hogy hány ember él bennünk, illetve az, amit Ottlik mondott, hogy leírhatjuk magunkról, hogy te újságíró vagy én meg színész – mondjuk, mint régen, ezt írnák az útlevelünkbe –, de attól függetlenül jó, ha tudja az ember, hogy nem az. Tulajdonképpen ugyanannyira körvonalazhatatlan a lényünk hétévesen, mint 55 évesen. Valami lesz az emberből, ugyanakkor az is veszélyes, ha azzal azonosítja magát, amit éppen dolgozik.
Az is biztos, hogy az élet adja a legjobb történeteket.
Igen, mondják is, hogy egy jó könyvet majdnem biztosan mindenki tudna írni az életéről.
Író nem akartál lenni soha?
Ebben pont nem gondolkoztam soha. Most fejeztem be Gáli József, sajnos nagyon ismeretlen magyar meseíró könyvét, aki Eörsi István és Angyal István barátja volt, és akinek a családját – és majdnem őt is – kiirtották Auschwitzban, majd őt magát halálra ítélték a kommunizmus alatt. Amikor az ember olyan írásokat olvas, mint amik a Szúnyogok és nemeskócsagok című novelláskötetében szerepelnek, akkor eszébe sem jut, hogy írjon. Azt érzem, hogy sajnos túl sok embernek jut eszébe, hogy írjon, a műveiket meg sajnos ki is adják. Miközben fantasztikus írókat nem is ismerünk.
Márciusban is volt egy bemutatótok, Osborne Dühöngő ifjúsága. Az a darab mennyire áll közel hozzád?
Hozzám mindig közel áll, amit meg kell csinálnom, mert ha nincs az adott tárgyhoz közöm, akkor az a munkám, hogy megteremtsem azt, sőt azt kell elérnem, hogy maximálisan legyen közöm hozzá. Ez ugyanolyan, mint amikor régebben számtalanszor feltették nekem a kérdést, hogy az alternatív színház vagy a kőszínház áll-e közelebb hozzám. Ma délelőtt nem próbáltam másként, más energiákkal a Hatszín Teátrum ötödik emeletén, mint amikor a Katona Kamrájában próbáltam. Természetesen más munka a Dühöngő ifjúságot létrehozni, mint mondjuk a Second Life-ot, mert ez utóbbi egy kicsit bonyolultabb folyamat, míg az olyan daraboknál, mint a Dühöngő ifjúság van egy kotta, és az ember jobban hozzá van szokva ahhoz a munkametódushoz.
A darab eredeti dühével, társadalmi hátterével is tudtok azonosulni?
Arra jöttem rá a próbák során, hogy nekem igazából semmi közöm ahhoz, és nem is lesz, hogy a második világháború utáni nemzedék mit érzett. Ezt a drámát Osborne akkor írta, amikor az első feleségével – aki frigid volt, majd leszbikus lett – teljesen tönkrement a házassága. Számomra nem feltétlenül a generációjának a világfájdalma, életérzése a lényeges, hanem az, hogy ez az ember azért tehetetlen és azért van annyi gondja a világgal, mert nem szereti úgy az asszony, ahogy ő azt szeretné. Mérhetetlen nagy kisebbségi érzéssel küzd, mert azt érzi, hogy nem elég annak a nőnek, akivel él. Azért üvöltözik állandóan, mert nincs annyira viszontszeretve, mint a kapcsolat elején, amikor bálványozva volt. Szerintem a kitörései inkább erre vonatkoznak, nem pedig arra, hogy a második világháború utáni nemzedék életérzése az volt, hogy semmit nem lehet csinálni.
Cliffet, a főhős Jimmy Porter barátját alakítod. Ő a kedves, vicces barát, az ütköző…
Igen, bár rendkívüli nyomorúságot látok benne, ami abból adódik, hogy hogyan élhet egy pali harmadikként egy párkapcsolatban. A magánytól való félelem, a titkolt és esélytelen szerelem a barátja feleségébe, plusz a legjobb barát iránt érzett szeretet kuszálódik össze benne, ami számomra hihetetlen nyomorúsággá áll össze. A feladata nyilván az a színdarabban, hogy bizonyos ütközési pontoknál megpróbálja magára húzni a balhét és elviccelni azt, már ameddig lehet. Valójában egy nagyon gyáva ember, aki egyrészt szerelmes Alisonba, másrészt fél elköltözni.
Szerepelsz az RTL-en futó A Tanár című sorozatban. Milyen volt a munka?
Az egész úgy kezdődött, hogy elmentem egy Ottlik Géza-kötettel a castingra, annak biztos tudatában, hogy ki fognak rúgni az Ottlik-kötetemmel együtt, de Kovács Dániel Richárd rendező nem rúgott ki, sőt nagyon egymásra is találtunk. Kellemes hangulatú forgatás volt, remek emberekkel, ami beszivárog a jelenetekbe is. Azért is jó egy ilyen sorozat, mert olyan problémákat is felvet, mint a szülés utáni depresszió, menekültek stb. – ezek olyan témák, amikkel sorozat még nem nagyon próbált meg foglalkozni.
Csak mert többször szóba jött, most milyen könyv van nálad?
Van nálam egy Kafka-novellás gyűjtemény, és abból az Egy kutya kutatásai és az Odú című elbeszélést kell olvasnom, mert Tiwald György a Katonából azt mondta nekem, hogy azt el kell olvasni, plusz a Gáli József-kötet, amit már említettem.
Tavaly jöttél el a Katonából, tulajdonképpen azért, mert a katonás fizetésedből nem tudtál két gyereket eltartani. Kerek most az életed?
Egyrészt nagyon fontos számomra, hogy nem alakult ki rossz viszony a Katonával. Jólesik visszamenni, és azt érzem, hogy az ottani kollégáim is örülnek, amikor visszamegyek. Ugyanakkor az is fontos az embernek, amikor érzi, hogy anyagilag is megbecsülik. De például nagyon szeretek vidékre is járni, mert az embereknek minden városban egészen más reakciói vannak. Ezt megtapasztalhattam a Csemegepultos naplójával, ami nagyon jó, mert egyrészt nagyon kedves élmény, másrészt pedig éberen tartja az embert. Például Jászberényben eljöttek a csemegepultos asszonyok, bezárták a boltot, mondták, hogy ők a regényt „megolvasták”, és most itt vannak. Az is jó, hogy az Orlai Tibor által életre hívott „Együtt szabadon”-nál olyan alkotóközösség van, ahol megvalósulhat az, hogy Dömötör András – aki többnyire Németországban dolgozik – azt mondja, hogy szeretnék ezekkel az emberekkel valamit csinálni, és ezért hazajönnék, amire Orlai Tibor azt mondja neki, hogy tessék, itt a lehetőség. Ez szerintem példátlan a mai színházi közegben. Azt látom, hogy ebben a csapatban mindenki iszonyú hálás azért, hogy itt lehet. Én is próbálok rászolgálni arra, hogy olyan helyzetben lehetek, amit irigylésre méltónak gondolok.
