László Lilit gyerekszerepben láthatjuk a beszláni túszdrámáról szóló kétszereplős előadásban, a Mi és Őkben. A pályakezdés buktatóiról és a párjával való közös játékról is beszélgettünk.
narancs.hu: Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába jártál. Fullajtár Andreának ez volt az első osztálya. Tőle mit tanultál?
László Lili: Tanárként is éppoly szenvedélyes, mint a színpadon. Az egyik dolog például, amit tőle tanultunk, az, hogy két embernek nem szerencsés, ha egyforma a tempója, lelkiállapota egy jelenetben. Az egyiknek jobban kell pörögnie, húznia a másikat. Andrea egyszer olyan vehemensen magyarázott nekünk arról, hogy hogyan kéne megoldani valamit, hogy közben elszakította a ruháját. A másik fontos dolog, amit tőle tanultam, az, hogy mindig használjam föl a lámpalázat, illetve az aznapi lelkiállapotomat egy előadásnál.
narancs.hu: Lámpalázból jutott neked bőven?
LL: Igen. Főleg az előadás előtti néhány perc, ami számomra borzasztó. Most, hogy a beszláni tragédiáról szóló előadást, a Mi és Őket játsszuk Vilmányi Benett-tel, és az egész előadás a kettőnk vállán nyugszik, különösen érzem ezt a kezdés előtti néhány pillanatot.
narancs.hu: Nem lehet könnyű egy terrortámadásról szóló darabot megjeleníteni, ráadásul pusztán két fővel.
LL: Mi gyerekbőrbe bújva közelítjük meg a tragédiát, mintha két túlélő gyerek mesélné el azt a három napot, amit átélt 2004-ben azon a bizonyos iskolai tanévnyitó ünnepségen, amikor 35 csecsen terrorista fogva tartott több mint ezer túszt, gyerekeket és a szüleiket.
narancs.hu: Ezért is vannak a közönséghez címzett kiszólások, amik nem kifejezetten a darab részei?
LL. Igen. Ez nem egy klasszikus negyedik falas előadás. A rendező, Fehér Balázs Benő szándéka az volt, hogy elidegenítő effekteket alkalmazzon, a nézők is egymással szemben ülnek, látják egymást, nem az a cél, hogy átéljék a tragédiát, inkább a történtek átgondolására ösztönzi őket.
MN: Még egyetemistaként kerültél be Orlai Tibor Együtt szabadon nevű formációjába, ha úgy tetszik, társulatába.
LL: Az idén végeztem, de óriási szerencsém volt, mert Orlai Tibor már a harmadik év végén felkért a Dés Mihály regényéből készült Pesti barokk című előadásra, amiben többek közt Kern Andrással és Szabó Kimmel Tamással játszom együtt. Aztán jött a Fura című előadás a lázadó ifjúságról, majd tavaly nyáron Szentendrén Szép Ernő Vőlegénye, ebben egy tizennégy éves székely szolgálólányt alakítottam, idén a Nóra II, és most ez a kétszereplős túszdráma, a Mi és Ők. Negyedév után elmentem gyakorlatra Nyíregyházára, ahová Göttinger Pál hívott el, és ahol gyerekelőadásban is kipróbálhattam magam, miközben párhuzamosan Orlai Produkciókban is játszottam
narancs.hu: Több frissen végzett kortársad panaszolja, hogy az egyetemen nem tanítják meg a színészt az önérvényesítésre, az önmenedzselésre, erre vonatkozóan nincs kurzus vagy oktatás.
LL: Ez így van és ebben én se vagyok jó. Ha mondanak egy összeget, hajlamos vagyok rá, hogy könnyen elfogadjam. Lehet, hogy néhány év múlva e téren több lesz az önbizalmam és ez változni fog, de egyelőre ez a helyzet.
narancs.hu: Mekkora a szerepe a szakmátokban a szerencsének és az önérvényesítésnek?
LL: Óriási. Nekem szerencsém van, vannak munkáim, jó lehetőségeim, így egyelőre nem éreztem szükségét az önérvényesítésnek. Itt van ez a casting dolog. Ha nem kapom meg a szerepet, akkor hajlamos vagyok elkeseredni s azt gondolni, hogy nem voltam jó, pedig ez nem feltétlenül van így. Most azonban kiválasztottak az Egynyári kaland című tévésorozatban egy szerepre. Mivel kevés a filmes tapasztalatom, izgatott vagyok, és van bennem félelem is, hogy milyen lesz magam visszanézni a képernyőn. Azt hiszem, a kamera előtt másképp kell játszani, mint a színpadon. Szász Jánossal volt filmes gyakorlatunk az egyetemen, ahol különböző feladatokat csináltunk, aztán visszanéztük magunkat a vásznon és láttuk, milyen nehéz a színészi játékot kidekázni.
narancs.hu: Édesanyád Pongor Ildikó, a magyar balett egykori sztárja, édesapád, László Péter szintén balettművész volt és koreográfus. Az ember azt gondolná, hogy egyenes utad vezetett volna a balettszínpadig.
LL: Nekem kezdettől fogva világos volt, hogy a színház lesz az utam. Minden elismerésem mellett engem a balett nem elégítene ki, nekem egyszerűen kellenek a szavak. Kiskoromban anyukám rendszeresen bevitt a kulisszák mögé, tehát megszimatolhattam ezt a világot, de a nagy szerepeiben én már nem láttam, bár 53 éves koráig táncolt. Én vagyok a harmadik gyereke, a testvéreim nem művészi pályán helyezkedtek el. Én a Színművészeti előtt Földessy Margithoz és az ÁSZ drámaiskolába jártam, aztán szerencsére elsőre felvettek az egyetemre.
narancs.hu: Hogyan tudtál beilleszkedni?
LL: Nekem nagyon nehezen indult a Színművészeti első éve, mert az édesapámat pont akkor, 19 éves koromban vesztettük el, amitől nagyon összezuhantam. Hónapokig nem tudtam rendesen dolgozni, ezt szóvá is tették az osztálytársaim és a tanároktól is érkezett olyan visszajelzés, hogy nem elég az, amit csinálok. A gyászomban igazán senki nem segített, sem a tanárok, sem az osztálytársaim, bár én igyekeztem tartani magam, de valahogy kifordultam önmagamból és emiatt a többiekkel se tudtam az egyébként rám jellemző módon kommunikálni. Jártam pszichológushoz, ő nagyon sokat segített. Aztán idővel a veszteség szépen lassan beépült a személyiségembe.
narancs.hu: Ha az embernek a párja is színész, az még jobban inspirálja vagy van benne gátló tényező is?
LL: Számomra nem gátló, hanem inspiráló. Az sokat számít, hogy a szakmai kérdéseket meg tudjuk vitatni. Mi osztálytársak is voltunk Benett-tel, de az egyetemi előadásokat leszámítva a Mi és Ők az első közös munkánk. Persze sok különbözőség van köztünk, a színházi ízlésünk hasonló, ezért produktívan tudunk együtt dolgozni.
narancs.hu: Rivalizálás nincs köztetek?
LL: Részéről kevésbé, részemről azért van.
MN: Mit gondolsz, miért?
LL: Benett-től irigylem, hogy nem stresszel rá túlságosan a feladataira, így meg tudja őrizni a lazaságát. Szívesen megnézném, hogy ő hogyan csinál végig egy casting szituációt, mert én sokszor túlizgulom.
