Beszélgettünk, és kérdezte, hogy mi érdekel, mit szoktam csinálni. És mondtam, hogy szeretem a filmeket. Persze jött a kérdés, hogy melyik a kedvencem, én meg rámondtam, hogy az Esőember, mert friss volt az élmény. Erre megkérdezte, hogy ki a kedvenc színészem. Azt mondtam, hogy Dustin Hoffman meg Tom Cruise. Erősködött, hogy válasszam csak az egyiket, és Tom Cruise-t mondtam. Aztán letettük a telefont. Engem nagyon bántott a dolog, mert nekem Dustin Hoffman tetszett jobban, közelebb állt hozzám! De valamiért nem mertem őt mondani. Úgy bántam! Ez az emlékem nagyon megmaradt.

Anger Zsolt rendezése csakugyan a minőségi színjátszás és a közönségsiker receptjeit párosítja.

Az Esőember a Belvárosi Színházban hónaljcsiklandozó, ízetlen, rossz előadás, de mielőtt ezt bővebben kifejteném, emlékeztetek valamire. Az Esőember a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda előadása – egy magánszínházé. Nem állami támogatásból, nem közpénzből, ha még így sem volna elég világos: nem a mi leguberált adóforintjainkból szórakoztat minket, hanem a saját szakállára, a saját nyereségére vagy a saját veszteségére. Ami nem mindegy. Nem az nem mindegy, hogy nyereséges vagy veszteséges-e a vállalkozás – nekem speciel mindegy, Orlai Tibornak föltehetően nem -, hanem az, hogy olyan szórakoztató színházról van szó, amely nem a kultúrára szánt szubvenció virmanolásával ügyeskedik, pöffeszkedik és élősködik (rajta), hanem a saját pénzét teszi kockára. (Zárójelben: a sok állami támogatásból kevés értéket létrehozó szórakoztató dömping haszonélvezői évtizedek óta szidják a közpénzen – ahogy ők nevezik – „kísérletező” színházat. Ez is jellemző a mi felfordult értékrendünkre: máshol az egész támogatási rendszer az utóbbit szolgálja.)

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában.

Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.

A Los Angeles-i autókereskedő yuppie, Charles Babbit (Nagy Ervin), a valóságtól és az emberi érzelmektől gondosan elzárt, kizárólag financiális alapokon nyugvó életet él. A darab elején értesül apja haláláról – akivel sosem sikerült kijönnie (köszönhetően apja hozzá hasonlóan személytelen attitűdjének) -, illetve arról is, hogy idősebb Charles Babbit a vagyonát nem fiára hagyta, hanem egy intézetre, ahol – mint később kiderül – autista bátyja, Raymond (Kulka János) tölti hosszú évtizedek óta mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy hétmillió dollár örököse – s arról sem, hogy ez az érték egy Charlie kaliberű ember számára mit jelenthet. Testvér testvért rabol, és megkezdődik a filmtörténet egyik legmeghatóbb testvérdrámája, röghöz kötött színházi díszletek között.

Az 1988-ban négy Oscar-díjat elnyert film eleven nimbusza és az Orlai Produkció sztárszereposztása igazolja magát. A lágy, érzelgős drámai anyag épp lágyan, érzelgősen hat a szívekre, tenyerekre. Tapsol a közönség.

Az 1988-as mozifilm annak idején könnyre és Oscar-díjra ment, s mi tagadás, patakzott is mindkettő Dustin Hoffmanék némiképp öntetszelgő alkotására. A film nyomán készült bulvárdarab pesti előadása jóval szolidabb célokat tűz ki, ám a közönségsikerből azért egy jottányit sem enged.