Ha egy producer fölhív, hogy mit szólnék az Esőemberhez Kulka Jánossal és Garas Dezsővel, azon nincs nagy gondolkodnivaló… Ha én befektető volnék és a kultúrában dolgoznék, én is olyan darabokat keresnék, ami piacképes, eladható, szórakoztató, ugyanakkor színészi feladatot ad olyan embereknek, akikre bejönnek a nézők. Erre az Esőember tökéletes választás, mert széles rétegeket vonz, sokaknak megvan a film, és arra szinte mindenki emlékszik, hogy Dustin Hoffman mekkorát játszott benne.

Beszélgettünk, és kérdezte, hogy mi érdekel, mit szoktam csinálni. És mondtam, hogy szeretem a filmeket. Persze jött a kérdés, hogy melyik a kedvencem, én meg rámondtam, hogy az Esőember, mert friss volt az élmény. Erre megkérdezte, hogy ki a kedvenc színészem. Azt mondtam, hogy Dustin Hoffman meg Tom Cruise. Erősködött, hogy válasszam csak az egyiket, és Tom Cruise-t mondtam. Aztán letettük a telefont. Engem nagyon bántott a dolog, mert nekem Dustin Hoffman tetszett jobban, közelebb állt hozzám! De valamiért nem mertem őt mondani. Úgy bántam! Ez az emlékem nagyon megmaradt.

Nem dolgozom egészen végig. Csak ezt a kis szerepet játszom az Esőemberben, ebből tíz előadás lesz július közepéig. Aztán a nyáron végig szünetem lesz.

Fölhívott Orlai Tibor, hogy Garas Dezsővel kettőzve játsszuk el ezt a szerepet. Elküldte a darabot, elolvastam, és jónak találtam. A filmre már nem nagyon emlékeztem, csak arra, hogy Dustin Hoffman jó volt benne.

Több olyan ügynökséggel is kapcsolatban álltam, akik színdarabok közvetítésével foglalkoznak. Mostanában elsősorban a Theatrum Mundival dolgozom sokat. Létezik több vaskos, angol nyelvű katalógus a legkülönfélébb darabokról, mindről van egy rövid szinopszis, lebontva a szereplők száma, neme és kora szerint, így könnyen lehet benne keresni. Ami megtetszik, azt bekérem, hogy elolvassam, de egyáltalán nem biztos, hogy jó is.

Most az Esőember esetében kicsit másról van szó, ez produceri felkérésre történt. Soha senki nem kínált még föl nekem darabot, szinte kész szereposztással. De mivel A hét asszonya munkafolyamata annyira sikeres volt – nem csak a végeredmény, hanem maga a próbaidőszak is –, hogy akkor arra gondoltam, ha Orlai Tibor bármire fölkér, azt el fogom vállalni.

Amióta művészeti menedzseléssel foglalkozom, a tevékenységem jelentős része a minőségi populáris kultúrateremtés területére szorítkozik, de itt is értékhordozó produkciókat igyekszem létrehozni, fontosnak tartom, hogy minden előadásnak legyen társadalmi üzenete.

Anger Zsolt rendezése csakugyan a minőségi színjátszás és a közönségsiker receptjeit párosítja.

Az Esőember a Belvárosi Színházban hónaljcsiklandozó, ízetlen, rossz előadás, de mielőtt ezt bővebben kifejteném, emlékeztetek valamire. Az Esőember a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda előadása – egy magánszínházé. Nem állami támogatásból, nem közpénzből, ha még így sem volna elég világos: nem a mi leguberált adóforintjainkból szórakoztat minket, hanem a saját szakállára, a saját nyereségére vagy a saját veszteségére. Ami nem mindegy. Nem az nem mindegy, hogy nyereséges vagy veszteséges-e a vállalkozás – nekem speciel mindegy, Orlai Tibornak föltehetően nem -, hanem az, hogy olyan szórakoztató színházról van szó, amely nem a kultúrára szánt szubvenció virmanolásával ügyeskedik, pöffeszkedik és élősködik (rajta), hanem a saját pénzét teszi kockára. (Zárójelben: a sok állami támogatásból kevés értéket létrehozó szórakoztató dömping haszonélvezői évtizedek óta szidják a közpénzen – ahogy ők nevezik – „kísérletező” színházat. Ez is jellemző a mi felfordult értékrendünkre: máshol az egész támogatási rendszer az utóbbit szolgálja.)

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában.

Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.

A Los Angeles-i autókereskedő yuppie, Charles Babbit (Nagy Ervin), a valóságtól és az emberi érzelmektől gondosan elzárt, kizárólag financiális alapokon nyugvó életet él. A darab elején értesül apja haláláról – akivel sosem sikerült kijönnie (köszönhetően apja hozzá hasonlóan személytelen attitűdjének) -, illetve arról is, hogy idősebb Charles Babbit a vagyonát nem fiára hagyta, hanem egy intézetre, ahol – mint később kiderül – autista bátyja, Raymond (Kulka János) tölti hosszú évtizedek óta mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy hétmillió dollár örököse – s arról sem, hogy ez az érték egy Charlie kaliberű ember számára mit jelenthet. Testvér testvért rabol, és megkezdődik a filmtörténet egyik legmeghatóbb testvérdrámája, röghöz kötött színházi díszletek között.

Az 1988-ban négy Oscar-díjat elnyert film eleven nimbusza és az Orlai Produkció sztárszereposztása igazolja magát. A lágy, érzelgős drámai anyag épp lágyan, érzelgősen hat a szívekre, tenyerekre. Tapsol a közönség.

Az 1988-as mozifilm annak idején könnyre és Oscar-díjra ment, s mi tagadás, patakzott is mindkettő Dustin Hoffmanék némiképp öntetszelgő alkotására. A film nyomán készült bulvárdarab pesti előadása jóval szolidabb célokat tűz ki, ám a közönségsikerből azért egy jottányit sem enged.