Következő bemutatónk június 26-án a Kramer kontra Kramer! Így készül az előadás a Belvárosi Színházban…

Ritka esemény, hogy a New York-i Broadway vagy a londoni West End előtt járjon a magyar színház, de ez most így van. A Kramer kontra Kramer című világhírű mozi eredeti színpadi változatát először a világon magyarországi közönség láthatja, Kovács Patrícia és Nagy Ervin főszereplésével.

Ha egy producer fölhív, hogy mit szólnék az Esőemberhez Kulka Jánossal és Garas Dezsővel, azon nincs nagy gondolkodnivaló… Ha én befektető volnék és a kultúrában dolgoznék, én is olyan darabokat keresnék, ami piacképes, eladható, szórakoztató, ugyanakkor színészi feladatot ad olyan embereknek, akikre bejönnek a nézők. Erre az Esőember tökéletes választás, mert széles rétegeket vonz, sokaknak megvan a film, és arra szinte mindenki emlékszik, hogy Dustin Hoffman mekkorát játszott benne.

Sam Bobrick és Julie Stein művét a Thália Színházban tekinthetjük meg, Znamenák István rendezésében, Vári Éva és Nagy Ervin szereplésével.

Anger Zsolt rendezése csakugyan a minőségi színjátszás és a közönségsiker receptjeit párosítja.

Az Esőember a Belvárosi Színházban hónaljcsiklandozó, ízetlen, rossz előadás, de mielőtt ezt bővebben kifejteném, emlékeztetek valamire. Az Esőember a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda előadása – egy magánszínházé. Nem állami támogatásból, nem közpénzből, ha még így sem volna elég világos: nem a mi leguberált adóforintjainkból szórakoztat minket, hanem a saját szakállára, a saját nyereségére vagy a saját veszteségére. Ami nem mindegy. Nem az nem mindegy, hogy nyereséges vagy veszteséges-e a vállalkozás – nekem speciel mindegy, Orlai Tibornak föltehetően nem -, hanem az, hogy olyan szórakoztató színházról van szó, amely nem a kultúrára szánt szubvenció virmanolásával ügyeskedik, pöffeszkedik és élősködik (rajta), hanem a saját pénzét teszi kockára. (Zárójelben: a sok állami támogatásból kevés értéket létrehozó szórakoztató dömping haszonélvezői évtizedek óta szidják a közpénzen – ahogy ők nevezik – „kísérletező” színházat. Ez is jellemző a mi felfordult értékrendünkre: máshol az egész támogatási rendszer az utóbbit szolgálja.)

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában.

Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.Barry Levinson road movie-ja, az Esőember 1988-ban készült. Rossz sorsa elég soká érte el, csak tavaly tették át színpadra Londonban, Dan Gordon átiratában, most meg Budapesten, a Belvárosi Színházban, melyet a minap elhunyt Kovács József az operett műfajának ápolására hozott létre az egykori Filmmúzeum helyén.

A Los Angeles-i autókereskedő yuppie, Charles Babbit (Nagy Ervin), a valóságtól és az emberi érzelmektől gondosan elzárt, kizárólag financiális alapokon nyugvó életet él. A darab elején értesül apja haláláról – akivel sosem sikerült kijönnie (köszönhetően apja hozzá hasonlóan személytelen attitűdjének) -, illetve arról is, hogy idősebb Charles Babbit a vagyonát nem fiára hagyta, hanem egy intézetre, ahol – mint később kiderül – autista bátyja, Raymond (Kulka János) tölti hosszú évtizedek óta mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy hétmillió dollár örököse – s arról sem, hogy ez az érték egy Charlie kaliberű ember számára mit jelenthet. Testvér testvért rabol, és megkezdődik a filmtörténet egyik legmeghatóbb testvérdrámája, röghöz kötött színházi díszletek között.

Az 1988-ban négy Oscar-díjat elnyert film eleven nimbusza és az Orlai Produkció sztárszereposztása igazolja magát. A lágy, érzelgős drámai anyag épp lágyan, érzelgősen hat a szívekre, tenyerekre. Tapsol a közönség.

Az 1988-as mozifilm annak idején könnyre és Oscar-díjra ment, s mi tagadás, patakzott is mindkettő Dustin Hoffmanék némiképp öntetszelgő alkotására. A film nyomán készült bulvárdarab pesti előadása jóval szolidabb célokat tűz ki, ám a közönségsikerből azért egy jottányit sem enged.