A Katona József Színházzal együttműködésben készülő Lavina február 25-i bemutatójához közeledve jöjjenek a miniinterjúk! Mai alanyunk: Rohonyi Barnabás.
Szoktál síelni?
Életemben eddig két alkalommal síeltem és mind a kettő emlékezetes volt számomra. Első alkalommal megtanultam, a második alkalommal pedig kiélveztem, amit megtanultam. Meglepődtem, mert majd 10 év volt a két alkalom között. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenre emlékezni fogok. Az első alkalommal volt egy balesetem. Elestem és a léc felvágta a térdemet, a vastag ruházat miatt nem vettem észre, síeltem tovább, majd amikor hazaértünk a szállásra alig bírtam levenni az anorákomat, tiszta vér volt az egész lábam, meg a ruhám is. A második alkalommal a szerelmemmel és a gyerekekkel mentünk. Hatalmas élmény volt látni, ahogy a kisebbik egyik napról a másikra, felbátorodva és már megállíthatatlanul önállóan csúszik a lejtőkön. A nagyobbik profi, ő engem képzett tovább. Mindig emlékezni fogok rá.
Kit játszol a Lavinában?
Én a darabban több kis szerepet játszom. Pincért, takarítót, portást, Bradyt, síelőt. Igyekszem mindegyiket másmilyenre formálni, magamat és a partnereket is szórakoztatni. Előfordul, hogy egy kisebb szerepet, nehezebbnek tűnik próbálni. Másmilyen energiabeosztást és másmilyen koncentrációt igényel. Meg kell érteni, és elfogadni, hogy „ennyi a feladat”, azt pedig a legjobb tudásunk szerint megcsinálni. Furcsa számomra, hogy a magyar nyelvben mellékszereplőnek nevezzük ezt. Angolul a supportive actor szerintem sokkal jobb kifejezés. Nem mellékes, hanem támogató, segítő színész! Támogatja a főszereplőket a szerepük megformálásában, lehetőséget ad arra, hogy újabb oldalaikat, színeiket ismerjék meg a nézők ezekben a rövidebb jelenetekben. Tovább gördíti a történetet, jó esetben színesítve azt.
Számodra miről szól a Lavina?
Számomra a Lavina többek közt azt mutatja meg, hogy milyen törékeny is egy kapcsolat, akár régi akár friss. Egy szélsőséges helyzet merőben más reakciót válthat ki az emberekből, és ha ez a reakció egyet jelent például a cserben hagyással, nem igazán tudom, hogyan lehet azt feldolgozni, túllépni rajta. Lehet ide-oda csűrni-csavarni a történteket, de a valóság, az igazság végig ott lebeg az ember feje fölött. Olyan, mintha hirtelen egy másik embert látnánk, nem pedig azt akibe beleszerettünk. Még aggasztóbb gondolat, hogy akkor kibe is szerettünk bele valójában? „Megbocsátok, de nem felejtek.”
Kinek ajánlod az előadást?
Mindenkinek csak ajánlani tudom!
