Első bemutatónk az évadban az Amy világa, David Hare darabja, amelyet a londoni West Enden és a New York-i Broadwayn is sokszorosan díjaztak. A történet az anya-lánya kapcsolatok összetettségéről, az önfeláldozó szeretetről, a felnőtté válásról és a művészlét nehézségeiről is szól. Amy szerepében Gombó Violát láthatják.
Mennyire készülsz előre egy olvasópróbára?
Nem szoktam külön felkészülni a darabból, mert szeretem, ha van egy első, ösztönös ráérzésem a karakterre, a történetre, a boncolgatást csak utána kezdem el magamban és a rendezővel együtt. Az mindig izgalmas, amikor először hallja az ember a kollégák hangján a szöveget, de arra is van példa, hogy a rendezőtől halljuk először az anyagot. Ez utóbbinak az az előnye, hogy ő a hangsúlyaival külön elemzés nélkül is értelmezi a figurát. Az Amy világánál az igazsághoz hozzátartozik, hogy Orlai Tibor elküldte a szöveg egy korábbi verzióját, és láthattam, hogyan alakult a darab, hogyan lett tempójában egy picit maibb.
Először dolgoztál Valló Péterrel. Milyen volt ez a találkozás és a munkafolyamat?
Azt nem tudom, hogy általában mennyi asztali próbát tart, tehát még nem a díszletben, hanem csak példánnyal a kézben, csak a szövegből kiindulva elemez. Valószínűleg az intenzív próbafolyamat miatt is nagyon hamar a térben kezdtünk dolgozni. Meg-megállította a jeleneteket, és közben nagyon részletes elemzést adott a helyzetről, a karakterről. Emiatt nem voltak rövidek a próbák, de nagyon mélyre mentek. Izgalmas és tanulságos volt megtapasztalni ezt a munkamódszert.
Milyen ez az Amy? A te személyiségedhez képest milyen az övé, mennyire áll közel vagy távol hozzád a karaktere?
Nagyon szeretek minél változatosabb karaktereket játszani, és szerencsés vagyok, mert a Hurok Beájától Amyn át egészen a Budapest, Te!-ig, ahol a számomra teljesen új zenés műfajban próbálhattam ki magam, az Orlai-előadásokban sokféle szerepben és történetben tudom megmutatni magam. Az én érzelemvilágom és gondolataim állnak mindegyik szerep mögött, de a történeteik nagyon másak.
Amy a színésznő édesanyjával és az apai nagymamájával nőtt föl, mindkettejükkel szeretetteli a kapcsolata. Festőművész édesapját gyerekkorában veszítette el, és ez a hiány az anyjára volt hatással. Az anya impulzív, kritikus, és úgy gondolja, pontosan tudja, mi vagy ki a jó a lányának. Nyilván érzi a sémákat, színészként meg aztán különösen jó emberismerő, de ha tanácsot ad, mindig magából indul ki. A visszahúzódásban, a csöndességben az apjára hasonlíthat Amy, azt képzelem, egy festőre ezek a tulajdonságok inkább jellemzőek. Amynek egyetlen vágya van: az, hogy az anyját és a szerelmét, a számára legfontosabb két embert, akik az első pillanattól kezdve nem szimpatizálnak, megbékítsen egymással. Személyiségéből fakadóan alapvetően a harmóniára törekszik, és mindenkit támogat a céljai, az álmai elérésében. Szeret a háttérbe vonulni, ami teljesen ellentétes az anyja vibráló egyéniségével. Amynek mindennél fontosabb a család, ezért küzd kitartóan, megy bele akár rossz kompromisszumokba, és próbál minden konfliktust elsimítani. Azt is nagyon szeretné, hogy Dominic, a barátja, későbbi férje sikereket érjen el, ezért igazi supporter alkatként folyamatosan boostolja Dominic egóját. Egyéniségéből fakadóan ezt ő nem áldozatként éli meg, de tény, hogy jóval többet tesz bele a kapcsolatba, amiben gyakorlatilag teljesen „elfogy”, érzelmileg, mentálisan teljesen lemerül.
Hogy mennyire hasonlít rám? Annyiban, hogy mint minden nőben, bennem is él egy ilyen támogató, és én is tudok meríteni a saját vagy körülöttem levők anya-lánya kapcsolataiból.
A történet Amy húszas éveinek az elején kezdődik, és 16 évet ölel fel. Lehet két óra alatt ennyit öregedni?
Lehet, de nem feltétlenül őszítéshez vagy rajzolt ráncokhoz hasonló külsőségek segítségével, hanem testtartással, lassabb beszédtempóval, tompább hangszínnel. Az öregedés nem idő, hanem inkább lelki állapot kérdése. Amyben sem az évek múlása idézi elő az öregedést, a katatón, bomlott állapotba kerülést. Ez akkor történik meg, szinte egyetlen pillanatban alatt, amikor ráeszmél, romokban az élete, és nem sikerül megmenteni a házasságát.
Judy színésznő, Dominic filmkritikus, tévés műsorvezető, majd filmrendezőként eléri azt, amit szeretne. Kettejük között nemcsak privát konfliktus van, hanem szakmai ügyekben is egymásnak feszülnek. A fiú szerint a színház idejétmúlt, a fiatalokat nem érdekli, a tévé a jelen és a jövő. Ez a szembeállítás szerinted ma hogyan érvényes?
Inkább metaforikusan, mint konkrétan, hiszen a darabot 1997-ben mutatták be, és akkor valóban ezek voltak az érvényes kérdések. Ma is két világ áll szemben egymással, de már nem az merül föl, hogy színház vagy a televízió, hanem az, hogy színház, televízió vagy TikTok, élő vagy online színház, televízió vagy streaming platformok. Lényegét tekintve azonban ugyanarról az értékrendbeli összeütközésről van szó. A klasszikus értékek helyéről, a jelenidejűség fontosságáról, arról, hogy műfajtól vagy platformtól függetlenül mindegyikben megtalálhatjuk a minőséget, de ehhez az algoritmusokon túl sokkal fontosabb az ember ízlése, saját belső szűrője.
Ebben a konfliktusban Amy, aki egy könyvkiadónál dolgozik, hogyan foglal állást?
Ő nem az egyiket vagy a másikat választja, hanem mindkét világot elfogadja, mindkettőben megtalálja azt, ami értékes. Egyetlen dolgot akar: azt, hogy ez a két ember szeresse egymást.
És te mit gondolsz erről?
Én sem hiszek a kizárólagosságban. Azok után, hogy hónapokig nem tudtunk találkozni, és így beülni egy sötét terembe, hogy az emberek akár a színpadon, akár a filmvásznon teljesen idegeneket nézzenek, akik egy történetet eljátszanak… Teljesen megértem, ha valaki a színház helyett más kikapcsolódási formát választ. És lehet ennek az anyagitól a szocializációsig sok más oka.
Judy tapasztalatain, a vele történteken keresztül a színházi munkáról, később a tévés forgatásokról is nagyon sarkos állítások hangzanak el. A kollegialitás nem létezik, a színésznők sorsa többek közt azért is nehéz, mert nem írnak jó szerepeket a nőknek, a tévésorozatokban közreműködőkből gyakran hiányzik az alázat. Ebből bármi érvényes ma?
Nagy női szerepek vannak idősebb korú színésznőknek is, inkább azt mondanám, amit Zsótér jegyzett meg egyszer nekünk egy órán, hogy vannak olyan életkorok, amikor kevesebb a jó szerep. Azt hiszem, ami a darabban a színházról állításként vagy véleményként hangzik el, kicsit sztereotip és túlzó.
Judy mindenre szórja a pénzt, Londonból a vidéki otthonába minden alkalommal taxizik, és egyáltalán nem törődik a pénzügyeivel, ezért gyakorlatilag örökre eladósodik. Olyan, mintha egy Csehov-drámából lépett volna ki. Dívaként viselkedik a mindennapokban, ami talán még a 90-es évek végén jellemző volt, de ma már egyáltalán nem divat az a fajta domináns jelenlét. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nemcsak a színészlét, hanem a társadalom is megváltozott. Ma már az Insta-celebek és az influenszerek dominálják a médiát. Egyszerűen másfajta jelenlét az övéké, mert folyamatosan változik a világ. Most itt jár, és a mai kor színészeinek függetlenül attól, hol élnek, ehhez a helyzethez kell idomulni, vagy vállaltan ellene menni.
