Február 25-én mutattuk be a Redőnyt. Schruff Milán azonban már a próbafolyamatot megelőzően ismerte Maros András darabját. A színművész biztos volt abban, hogy a történet tökéletesen illik az Orlai-repertoárba, és nagy siker lesz. A premier utáni visszajelzések azt mutatják, igaza lett.
A Redőny szerepelt a Színházi Dramaturgok Céhe drámafejlesztési programjában. Annak a keretében készült egy felolvasó-színházi előadás, és te már abban a produkcióban is Attilát játszottad. Milyen volt az a találkozás a darabbal?
Amikor elolvastam a darabot, azonnal megfordult bennem, hogy ezt az Orlai Produkciónak nagyon gyorsan meg kéne csinálni, mert a Redőny egy univerzális darab. Bár nem bonyolult, mégis többrétegű a történet, és nem mellesleg szívhez szóló. Olyan, amivel bárki tud azonosulni, és a nézők magukra ismerhetnek benne. Az ország keleti részében játszódik, de valójában nem is ez a fontos. Nagyon jól van megírva, élő a szöveg és a karakterek is. Igaz, hogy nem egy könnyed, vidám darab, de pontosan van benne adagolva a humor is. Fontos a probléma, amit felvet, a közönség jókat tud nevetni, míg nézi az előadást, de a végén mégiscsak egy szívfacsaró pillanattal megy haza a színházból. Emiatt a kettősség miatt gondoltam, hogy Tibornak is tetszik majd a darab.
Szerinted nem kockázatos egy kortárs magyar dráma bemutatója?
Szerintem nem kockázatosabb, mint bármi más, ráadásul ez egy jó sztori. Amikor elolvastam a Redőnyt, azt mondtam rá: telitalálat. Utoljára ez Pass Andrea Napraforgó és Bebújós című darabjairól jutott eszembe. Nem akarok általánosítani, de az igaz, hogy vannak színházak, ahol félnek a kortárs magyar drámáktól, vagy úgy gondolják, nincs elég sok jó kortárs magyar dráma. Pedig ezek a darabok mai nyelven, ismerős témákkal szólítják meg a nézőket, ezek azok, amelyek rólunk, hétköznapi emberekről szólnak.
Térjünk még vissza egy picit a felolvasó-színházi előadáshoz. Maros András megemlítette, hogy az után, mások mellett a te javaslatodra került be egy jelenet. Mi hiányzott neked az „ősverzióból”?
Igaz, hogy akkor csak másfél napunk volt a szövegre, de éreztem, hogy ebben a történetben nem szabad fekete-fehérnek lenni a karaktereknek. Persze, Éva a legfőbb elszenvedője az eseményeknek, ő az, aki nem mer kiállni magért, akit mindig elnyomnak, de ebben a történetben valójában mindenki áldozat. Alapvetően Attila sem egy szemét alak, és nem gonoszságból viselkedik Évával úgy, ahogy viselkedik, hanem mert ő maga egy hülye helyzetbe keveredik, és folyamatosan rossz döntéseket hoz. Ahogy Évára egyfolytában nyomást gyakorol az anyja, úgy van Attilának egy feldolgozatlan konfliktusa az apjával. Valószínűleg két dudás nem fért meg egy csárdában, Attila nem akart az apja árnyékában élni, és kevésbé volt simulékony, mint az öccse. Tehát Attila is ugyanolyan megoldatlan mintákat visz magával, mint Éva, és azt szerettem volna, hogy az ő igazsága is árnyalt legyen.
Attilát úgy ismerjük meg, mint akinek mindenféle simlis ügyei vannak titokzatos telefonbeszélgetésekkel, tisztázatlan hátterű milliós utalásokról szóló SMS-ekkel. Kispályás vagy nagypályás rosszfiú ő?
Attila a családja érdekében cselekszik, de hoz egy rossz döntést, ami alól nem lehet felmenteni. Nem nagypályás maffiózó, nem nagystílű bűnöző, biztos, hogy nem a ranglétra tetején áll. Nem magának dolgozik, neki is megmondják, mit kell csinálni.
A Redőnynek volt egy előbemutatója január közepén az Óbudai Kulturális Központban, a premier pedig a 6színben került sor február végén. Hogy élted meg ezt a két, szinte operettsikerű eseményt?
A siker hosszú távon derül ki, de őszintén megmondom, én tudtam, hogy a nézők szeretni fogják. Mindenki tud azonosulni azzal a helyzettel, hogy van egy anya, aki állandóan beleszól abba, mit és hogyan csináljon a lánya. Sőt ez nem csak anya-lánya viszonyból ismerős. Olyan problémák vet fel a darab, amiről mindenkinek van tapasztalata. Nem kell rajtuk nézőként sokat gondolkodni, azonnal ismerősek lesznek a szituációk. Tehát a történet követhető, érthető, tud vele azonosulni a néző. Ez számomra már a felolvasó-színházi verziónál is kiderült, pedig Szentendrén gyakorlatilag csak annyi történt, hogy szöveggel a kezünkben „lejártuk” az előadást. Utána volt egy közönségtalálkozó. Rengeteg ilyen eseményen vettem már részt, és legtöbbször azt tapasztaltam, hogy kevesen maradnak, és azok nem mernek bekapcsolódni a beszélgetésbe. Itt viszont egész más volt a hangulat. Eleve másfél óráig tartott, ami szintén szokatlan, és annak ellenére, hogy még csak a felszínét kapargattuk a darabnak, olyanok voltak a nézői reakciók, olyan kérdések érkeztek, hogy éreztük, a Redőny működik.
Már volt egy vendégjáték a Redőnyből. Hogyan fogadta az előadást a gyulai közönség?
Ott is nevettek, mert vették a humort, de a budapestiekhez képest kevésbé voltak felszabadultak a gyulai nézők. Másképp talált be nekik a történet, picit komolyabban, picit szomorúbban, de azt pontosan éreztük, hogy megérintette őket. Én egyszerűen imádom, gyakorlatilag szerelmes vagyok ebbe az anyagba. Több olyan ismerősöm is megnézte, akik nem színházi emberek, és ők azt mondták a Redőnyre, hogy baromi jó. Ez egy olyan előadás, ami mindenkihez elér, amit mindenki ért, és amit remélem, hogy mindenki szeretni fog.
