Lila Akác Lokál
Milyen volt a szerelem száz éve és milyen most? Milyen volt a (köz)élet a két világháború között és milyen most? Miben hittek, mitől féltek, mire vágytak ebben az országban akkor, és miben hiszünk, mitől félünk, mire vágyunk most? Döbbenetes egyezések és különbözőségek mentén elevenítjük fel Szép Ernő fanyar humorú szerelmi történetét egy képzeletbeli lokál színpadán.
Írók az előadásról
Mivel már nem írok kritikát, vagy ritkán, leírom, milyen élmény volt. Azt hiszem, nagyon rég láttam "szerelmet" a színpadon. Az idézőjel csak annak szól, hogy a szerelmet, mint történést, irtó nehéz ábrázolni. Az előadás közepétől persze azon töprengtem, hogy a vég milyen is lesz, az eredeti darab drámája vagy valami más - és minél inkább elmerültünk a szerelem ábrázolásában, és e két csodás fiatal színész színpadi munkájában, annál inkább világos volt, hogy azt a mesét keressük, ami annyira lehetetlen. A mese a két különböző társadalmi osztály találkozásában, a tisztaságban, a fiatalságban, ártatlanságban. Ez a szerelem olyan hitelesen és szépen jelenik meg a színészek munkájában, hogy pontosan az történt, amiért ez az előadás születhetett: kicsit kiforogni ebből a rémes világból, hinni az emberi találkozásokban, hinni a mesében. Köszönöm! (Tompa Andrea író, színikritikus)
Előfordul néha, hogy éppen az a jelenet, amely látszólag nem illik bele az előadásba, adja meg a kulcsot az egészhez. A Lila Akác Lokál végefelé előkerül egy jóskártya, amelyből kiderül, hogy a szerelem eleve elrendelt volt, és minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. Innen lesz érthető, hogy miért egy luciferi alaknak, a lokál igazgatójának a kezében van az egész történés, ő teremt az előadás elején férfit és nőt, és a végén ő nyeli el a fényt, amit az előadás elején ő teremtett. Feltárul ebből az előadás egy mélyebb rétege, vajon mennyire van a saját kezünkben a sorsunk. És így nem csak arról beszél az előadás, hogy milyen volt a szerelem egykor és milyen most, hanem arról, hogy a szerelemben mindig a végzetet élhetjük meg, akár ma, akár régen, és azt, hogy átadjuk-e magunkat az irányításnak, elcsábulunk-e a lila akác illatának (még ha az fehér is) vagy megszabadulunk a minket orrunknál fogva vezető vágyaktól és ideáktól. És lehet-e mégis szépség és csoda egy érzés, ha az nem a mienk, csak annak hisszük? Ilyen értelemben az, amikor ki akarják vásárolni a lokált vezető és az egész világot teremtő igazgatót a lokálból, az nem csak egy könnyű aktuálpolitikai tréfa, hanem súlyos helyzet, mert mi lesz velünk, ha a minket irányító erő, amelynek alá tudjuk vetni magunkat, és amelyben bízunk, hogy arra vezet, amerre mi akarunk menni, egyszer csak nem lesz. És helyette másik lesz? Vagy senki sem lesz, és szemtől szembe állunk a magunk saját szabad érzéseivel. (Bóna László író)
Fotók:
olvasópróba: Kovács Milán, előadás: Éder Vera
