A filmvilág egyik legizgalmasabb legendájáról, Marlon Brandóról készített egyszemélyes zenés vígjátékot Klem Viktor. A Botrányhős című előadás bemutatója a 6színben lesz október 23-án.
Revizor: Mi volt a szándékod a produkció létrehozásával?
Klem Viktor: Szeretném, hogy a húszévesek számára ugyanolyan érdekes legyen az előadásunk, mint azoknak, akik rajongóként látták a Brando-filmeket. Az E dalra tanított anyám című memoárból írtam az előadás szövegét, sok segítséget kaptam a dramaturgtól és a rendezőtől is. Az volt a célunk, hogy olyan, alapvetően könnyed szöveg szülessen, ami drámaiságát tekintve is tükrözi Brando életét, karakterét, sztoriját. Az előadás műfaja szerint vígjáték, ami igyekszik átadni a nézőknek azt, hogy milyen érzés lehetett Marlon Brando közelében lenni, a társaságában eltölteni másfél órát. Szerintem szórakoztató, kiszámíthatatlan, zavarba ejtő, fájdalmas és néha elviselhetetlen lehetett. Ezt a komplex érzést szeretnénk majd közvetíteni.
R: A könyv hatszáz oldal, mennyi idő alatt sikerült megírni a darabot?
KV: Több mint kétéves szerzői munka van benne. 2022 tavaszán kezdtünk el egy lehetséges előadásról beszélni az alkotókkal. Első körben a hatszáz oldalas önéletrajzból kirostáltam négyszázat, maradt hetven epizód. Ahhoz jött más forrásokból, dokumentumfilmekből, interjúkból még huszonöt. Hosszú gyurmázás, szitálás után végül maradt húsz epizód, húsz pici történet. Van olyan, ami csak egy mondat, van olyan is, ami egy hosszabb jelenet.
R: Marlon Brando egyik-másik története olyan abszurd és zseniális, mintha egy egyperces novella lenne Örkénytől.
KV: Orlai Tibornak, a produceremnek és Vecsernyés Jánosnak, a rendezőmnek azt mondtam, hogy a stand-up felé szeretném tolni az előadást stilárisan, ami Brando személyiségéből adódott. Olykor ki fogunk lépni ebből a formából is, de alapvetően megmarad a néző azon érzése, hogy van egy fickó egy mikrofonnal a kezében – régi újságíró barátja, Robert Lindsey vette rá erre –, és elkezd mesélni. Mindez egy végeláthatatlan, meseszerűnek tűnő, abszurdba hajló, elképesztően szórakoztató és olykor felfoghatatlanul fájdalmas sztorifolyammá dagad. A memoárban közreadott történetekre alapoztunk, de máshonnan is beemelünk sztorikat, olyan is elhangzik, amit róla mondtak vagy amit ő mondott másokról.
R: Érezhető a szövegből, hogy a kibeszélés egyfajta terápia is lehetett Marlon Brando számára.
KV: Pontosan látszik, hogy a „kimondani azt, amire gondolok” jelenség alapvetően Brando személyiségéhez tartozott. Ebben hasonlítok rá. Hasonló igazságszerető és igazságkereső attitűdből kommunikálok a világgal. Ami a szívemen, az a számon. Én is azt vallom, hogy nem szabad túl sokáig cipelni a sokszor félreértésből adódó fájdalmakat, kínokat, hanem érdemes akkor és ott a végükre járni. Azt is érdemes kimondani, hogy nem akarlak többet látni, mert nem viselkedtél jól velem, vagy azt, hogy szerintem most nincs igazad, én ezt vagy azt nem így látom. Brando vállalta a konfliktusokat, élete nagy részében egyenesen provokálta a környezetét. Magánéletében és szakmailag is folyamatosan próbált azokon a konvencionális határokon túllépni, amiket az elődei vagy a társadalmi norma megrajzolt.
R. Ennek ellenére nem túlzás a Botrányhős cím?
KV: Brandónak világéletében ellenérzése volt azzal, ahogy a sajtó a személyiségét megítélte, valójában viszont csinált annyi zűrt maga körül, viselkedett olyan szélsőségesen, hogy szerintem a Botrányhős titulus passzol a profiljához. Szeretnénk Marlon Brando 1924-től induló történetét úgy kifeszíteni, hogy a néző fantáziájában elrugaszkodhasson attól, hogy egy 20. századi filmszínészről beszélünk. A legtöbb sztori akár itt és most is történhetne egy színésszel. Szeretnék azzal a méltósággal, de szemérmetlen őszinteséggel és zavarba ejtő szókimondással beszélni az előadók világáról, ahogy Marlon Brandót tette.
R: Meglepően friss maradt az előadás alapjául szolgáló memoár, talán azért is, mert mintha mai problémákat feszegetne. A képmutatástól a művészek kihasználásán át sok minden ma is telibe talál.
KV: Marlon Brando élete, alapjaiban ugyanolyan volt, mint bármelyikünké. Ugyanolyan fájdalmakkal, vágyakkal, ugyanolyan szenvedéllyel, ugyanazzal a túlélési ösztönnel. Egyszerűen próbálta megtalálni azokat a pici kapaszkodókat az élet nevű sziklafalon, ahol följebb tud mászni. Jókor, jó helyen volt, jó kezekbe került. Jó pillanatban derült ki, hogy zseniális, ösztönös érzéke van a színészethez. Élete végéig az volt a teóriája, hogy színészkedni bárki tud. Ami az ő tudása, az mindenkié, és a színészet nem csak, hogy bárki számára elérhető, hanem mindenki az ébredéstől egészen az álomba szenderülésig gyakorolja is.
R: Azt vallotta, egész életünk színészi játék.
KV: Mert így is van. Az a fantasztikus, hogy Brando ezt képes volt kimondani, és arról a hókuszpókuszról, ami a filmművészetet és a színészetet körbelengi, lerántotta a leplet. Szemérmetlenül ki merte mondani, hogy a művészek is emberek. Mindig azt sugallta, hogy ne essünk át a ló túloldalára, ne misztifikáljuk se Hollywoodot, se a színészetet, mert ezek csak praktikák. Amikor azt hiszitek, hogy éppen valami óriási átélésben vagyok, akkor kiderül, hogy csak a falra ragasztott papírról olvasom a szövegemet…
R: Felbukkannak az előadásban filmbejátszások?
KV: Annyit tudok mondani kissé sejtelmesen, hogy azt az alapszabályt szeretnénk követni stilárisan is, ami Marlon Brando ars poeticája volt: less is more, a kevesebb több.
R: Melyik a legkedvesebb Marlon Bando-filmed?
KV: Láttam az életművének több mint felét. Akármennyire fantasztikus is az alakítása az Apokalipszis mostban, akármennyire korszerűen játszik már a pályája elején, A vadtól kezdve A vágy villamosáig az összes filmjében, mégis azt kell mondjam, hogy az igazi varázslat az, amit A Keresztapában művel.
R: Régóta nagy sikerrel játszod Patrick Süskind monodrámáját, A nagybőgőt – attól kaptál kedvet az egyszemélyes darabokhoz?
KV: Tíz éve játszom A nagybőgőt, nem is tudom, hány alkalommal, talán kétszáz körül járok most. Megtapasztaltam, hogy milyen egyedül lenni a színpadon, és meg is szerettem ezt az érzést. Ám mindezt csak egy előkészítő edzésnek tartom a mostani előadáshoz. Akkor is megcsináltam volna a Brando életéről szóló stand-upomat, ha korábban nem játszottam volna egyedül a színpadon.
R: Izgalmas, ahogy a memoárjában Marlon Brando a szakmai kérdésekről beszél, részletesen kifejti nézeteit a színészi munkáról. Mi volt a legmeglepőbb számodra?
KV: Ahogy olvastam a könyvet, egyszer csak Brando kinyúlt a papíron át, megfogta a torkomat és megszorította. Fájdalmas, feszítő érzés volt bennem folyton, azt éreztem olvasás közben, hogy állandóan menekül valami elől ez a fickó. Ez a menekülés olyan felhajtóereje a Brando-sztorinak, amitől igazán egyedivé válik. Annyira sokszínű, annyira diverz és univerzumokon átívelő ez az anyag, hogy érdemes foglalkozni vele. Érdekes az is, ahogyan Brando képes szembesíteni önmagát dolgokkal ebben a pszichoanalízisben. Ahogyan fölfedezi magát, amilyen szemérmetlenül ki meri mondani, hogy mik a törések az életében, és amilyen őszinteséggel végigmeséli az elképesztő elveszettségét fiatal korától datálva. Az összes tévútját annyira tisztán látja és mégis valahogy emelt fővel képes azt mondani, „thats my life”, ez vagyok én, ezt így csináltam. A tehetség maga a helyzetfelismerő képesség, és aki időben ismeri fel a helyzeteket, az bármilyen szituációban tehetségesen fogja artikulálni azt, ami belőle jön. Brando ilyen volt, emiatt külső szemmel nézve, volt egyfajta könnyed létezés benne. Nyolcszor jelölték Oscarra, kétszer kapta meg, de másodjára át sem vette, mert volt fontosabb üzennivalója. Közben mindennek a legalján apró, elrejtett fájdalmak vannak, amik egymásra épülnek. Brando nagy üzenete az életén keresztül az lehet, hogy a fájdalmakkal és félelmekkel szembenézni sokkal jobb, mint állandóan maszkot viselni és „felülviselkedni” a valós énünket. Biztos, hogy 2022 tavasza óta nem volt olyan nap, amikor Marlon Brando ne jött volna velem sétálni, edzeni, főzni, sörözni, ez egy képzeletbeli összeköltözés, ami az alkotás szépsége számomra.
R: Azzal vádolták Brandót, hogy memoárjában sok mindent elhallgatott. Említetted, hogy nem csak a könyvéből építettél szövegeket a produkcióba. Olyan dolgok is szerepelnek az előadásban, amiről ő inkább hallgatni szeretett volna?
KV: Igen, határozottan! Van az előadásban egy mesélő középpont, Brando hangja. Mintha Marlon Brando 38 évesen besétálna a 6SZÍN színpadára, és eleget tenne annak a kérésnek, hogy mesélje el az életét. De összesen mintegy harminc villanásnyi szerepet rajzolok majd körbe az előadás során. Ezek közt olyan figurák is megszólalnak majd, akik véleményezik és erősen kritizálják Brandót. Ezekre aztán persze Marlon válaszol…
