Október elején mutatták be Znamenák István rendezésében a Belvárosi Színházban Joe Dipietro A folyón túl Itália című komédiáját. A darab hat, igen karakteres szereplő útján a helyzetkomikumok gazdag használata mellett, a generációk közti különbségek köntösébe bújtatva veti fel korunk, és főként a fiatalabb korosztály meghatározó problémáját - a boldogság soha nem múló hajszolását.
A történet szerint Nick (Szabó Kimmel Tamás) egy független, fiatal, sikeres marketingszakember, aki családjából utolsóként nagyszüleivel (Lázár Kati, Lukáts Andor, Szabó Éva, Benedek Miklós) egy városban él. Az imádott unoka nagy döntés előtt áll. Ha elfogadja a munkahelyén felkínált előléptetést, új életet kezdhet, változtathat – de mindezt egy másik városban, távol az őt rajongva szerető nagyszüleitől. A meglehetősen vehemens olasz-amerikai család idősebb tagjai döbbenten veszik tudomásul a hírt. A család egységének megtartása érdekében az egyedülálló Nicket egy vasárnapi ebéd során össze akarják boronálni Caitlinnel (Cseh Judit), az ír ápolónővel, azért, hogy a fiút maradásra bírják. Tervük viszont nem éppen úgy sül el, ahogy azt szerették volna…
A darab a generációk közötti különbségek problémájára, valamint az önmegvalósítás vagy a család mindenekfelettisége közötti választás kérdésre igazán egyedi módon világít rá. Az első felvonás során igencsak sarkítva láthatjuk a vehemens család mindennapjait. Számtalan helyzetkomikum útján a néző könnyesre kacagja magát, s nem is érzékeli, legfeljebb sejti, hogy milyen nagy döntés előtt áll főhősünk és mekkora feszültség van kibontakozóban, ami valójában többről szól, minthogy elvállalja-e az előléptetést vagy sem. A darab mesterien vezeti a gondolatainkat, azt hisszük, tudjuk mi lesz a vége, várjuk a szokásos happy endet. Csupán egy-egy kiszólás, majd az első felvonás vége érzékelteti: sokkal többről szól ez a darab, mint aminek mutatja magát.
Az előadás második része inkább keserédes. A szereplők által mesélt történeteket, sorsokat hallva elkezdjük megérteni, miért is a családi összetartás áll a nagyszülők világának középpontjában. Ugyanakkor érdekesen kettős helyzetben érzi magát a néző: megérti a nagyszülők helyzetét (legtöbben még azonosítani is tudjuk magunkat vagy családtagjainkat velük), de azonosulni tud Nick gondolkodásmódjával is. E tekintetben a darab legmeghatározóbb gondolata Nick egyik nagymamájának, Emmának (Szabó Éva) a monológja: valóban boldogabbak a mai fiatalok, mint ők voltak? Igaz, nekik gyakoribb volt az elrendelt házasság, mint az igaz szerelemből született kapcsolat, igaz, nem volt ennyi lehetőségük és valóban, visszagondolva unalmasnak tűnhet az életük. De nem vették-e könnyedebben az életet? Nem nevettek-e, beszélgettek-e többet, és nem törődtek-e többet a családi kapcsolatokkal, mint a mai korosztály?
Znamenák István korhű környezetben, zenékkel, egy hatalmas ívet leírva olyan kérdés(eke)t feszeget, amely mindannyiunk életében, de a saját generációnk gondolataiban mindenképpen ott van: mi tesz minket igazán boldoggá? Meddig kergessük a saját boldogságunkat? Megéri-e vajon a folytonos jobbra törekvés, ha a végén már mi magunk sem tudjuk, valójában mit szeretnénk. Nick is elér mindent, amire vágyik – a darab végén mégis úgy érezzük: valami hiányzik.
Olyan kikapcsolódás ez az előadás minden korosztály számára, mely vidám, könnyed, ugyanakkor olyan komoly kérdéseket feszeget, mely minden néző szívéhez eltalál.
Az ajánló a 2014. október 7-i kőszínházi sajtóbemutató alapján készült.
