A Kultúrgengszterek blog ajánlója A szív hídjai előadásunkról.
Egy családanya küzdelme önmagával. Amikor a régi álmokat már egészen elfelejtettük és beletörődve éljük a hétköznapok szürke egyhangúságát, mihez kezdjünk a szembe jövő változás lehetőségével? Néha nehéz elhinni, hogy életünk más utat is vehet és egy szebb jövőt is remélhetünk. A kérdés csak az, hogy mindezért félre tudjuk-e dobni a múltat és a jelent, a családot, a kötelességeket.
A szív hídjai című filmet Novák Eszter és Zöldi Gergely állították színpadra az Orlai Produkció keretein belül. A '95-ös romantikus drámát az egyik főszerepet játszó Clint Eastwood rendezte, partnernőjét, Meryl Streepet pedig Oscar-díjra is jelölték alakításáért. A történet egy amerikai kisvárosban játszódik. Két fiatal édesanyjuk hagyatékát nézi át, és megdöbbentő titokra lel a régi iratok és naplók között. Amellett, hogy saját életük árnyoldalaival kell megküzdenie a testvérpárnak (akiket a színdarabban Szamosi Zsófia és Chován Gábor alakít), ráébrednek, hogy anyjuk sem egészen az az ember volt, akinek hitték. És talán az az áldozat, amit meghozott értük, sokkal nagyobb befolyással bírt későbbi, felnőtt énjükre.
A naplóbejegyzések visszaolvasásával lassan megelevenedik előttünk Francesca Johnson életének legfontosabb napja, amikor Robert Kincaid, a National Geographic fotósa odavetődik házához. Egy véletlen találkozás, egy egyszerű útbaigazítás, és sorsok dőlnek meg. Udvaros Dorottya játssza az otthonától és álmaitól messze sodródott háziasszonyt, akinek teljesen felforgatja mindennapjait a László Zsolt alakította fotográfus. Az ember sokféle szerelmet lát a színpadon, de ritka az olyan erős összhang, közkedveltebben fogalmazva, a kémia két színész között, hogy szinte tapintani lehet a levegőben.
Gyakorlatilag, bár végig élt a fejemben a film élménye, az első pillanattól az utolsóig összemosódott bennem Dorottya arca Meryl Streepével és Zsolté Eastwooddal. Persze ehhez nagy segítség volt, hogy gyakorlatilag a szöveg szóról szóra ugyan az volt, mint a filmben, mégis inkább a történet volt az igazán magával ragadó. Bár a fizikai vonzalom apró jelei már az első találkozásánál érezhetők voltak, az erős, kötődő vágy aprólékosan bontakozott ki a szemünk előtt. Magam részéről könnyebben igazoltam Francesca tettét az előadásban, mint a filmben, hiszen nem igazán kaptunk képet magáról a férjről, illetve a család akkori viszonyáról az anyával szemben. A filmben pontosan megjelenítik ezt az időszakot, és betekintést adnak a háziasszony mindennapjaiba. Látjuk, hogyan fáradozik minden nap gyermekeiért és férjéért, és bár figyelmetlenek és már-már hálátlanok vele szemben, mégis valahogy érződik a kötelék és a szeretet köztük. A színpadi változatban mindezt csak szóban tudhatjuk meg, és nagyon igaz a mondás, az ember annak hisz, amit lát. Így, amikor a munkában megfáradt anya magára marad otthonában, könnyű szerrel támogatom azt, hogy a kedves és közvetlen idegen magával ragadja. Ráadásul jelen esetben melyik hölgy nem engedne szívesen a csábításnak? Gondoljunk csak bele. A szürke hétköznapjainkba egyszer csak berobban egy idegen, jóképű kalandor, aki száz és száz csodát látott, kedves, udvarias és kezünkbe ajánlja azt az életet, amire oly régen titkon vágytunk. Ám a néhány mámoros boldogságban eltöltött nap véget ér, és eljön a választás pillanata. Egyik oldalon a család, a gyerekek, a férj, aki mindig hű és jó volt hozzá, másik oldalon egy kötelesség nélküli álomvilág. Ez az a döntés, ami mindent megváltoztat.
Udvaros Dorottyát nem véletlenül nevezzük korunk egyik legjelentősebb magyar színésznőjének. Sokoldalú tehetségét számtalanszor megmutatta már a famme fatale karakterektől a megtört anyáig, színes skálán mozog. Nem egyszer láttam már színpadon és bátran állíthatom, hogy minden alkalommal elhittem neki, akit játszott. Ez most sem volt másként. Külön érdekes volt, hogyan változott a belső lelki világával együtt külseje is. Míg az elején otthonkában, hanyagul összefogott hajjal mutatkozott, ahogy fokozatosan feléledt benne a nő, egyre csinosabb és vonzóbb lett a megjelenése. Amikor szerelmük beteljesedett, a vágyat megtestesítő vörös, csábítóan kivágott ruhát vett fel. Játéka a kezdeti közömbös pajkosságból igazi vágyódó nővé tette, ám, mikor a végén az álmai szertehullani látszottak, valódi megtörtség és elképesztő belső vívódás jelent meg az arcán. Olyan kétségbeejtő volt az egész jelenet, hogy legszívesebben bekiáltottam volna, hogy: "Menj már utána!" Tökéletes választás volt erre a szerepre is.
László Zsolt azon kevés színészek közé tartozik, akinek meg sem kell szólalni, már érzed, hogy ott van a színpadon. Ráadásul képes volt olyan erővel nézni Dorottyát, hogy abba bárki lába beleremegett volna. A kalandok, a csodálatos helyek, amelyekről mesélt, tökéletes pontossággal lebegtek lelki szemeim előtt, ahogy azt Udvarosnál is kiemeltem, nála is elhittem, amit mesélt. A karakterének sokszínűsége igazán a vége felé bontakozott ki, mert bár úgy érezhettük, az egész szenvedélyes kapcsolat csupán egy futó kaland volt számára, gyomorba vágó volt a ráébredés, hogy valójában egy szerelmes férfit látunk a színpadon. Mert a pillanat, amikor rádöbbent, hogy a szeretett nő nem tart, nem tarthat vele, teljesen összetörte. A korábban oly magabiztos és erős hang elcsuklott, és a magas szikár férfi remegő kezeit bámulva ült. Csak ült. és képtelen volt beletörődni.
Ez az előadás látszólag könnyű és tiszta történetet dolgoz fel, de a felszín mögött az érzelmek ritka, rendkívüli kuszasága rejlik. Bár az elején nevetünk, a kacaj lassan mosolyba, majd komorságba, végül könnyekbe fullad. Ajánlom ezt az előadást mind annak, aki látta a filmet, de annak is, aki nem. Ajánlom az anyáknak, akik talán egészen más álmokat élnek most, mint fiatal lányként, és ajánlom a lányoknak is, akik előtt az élet. Mert a döntést álom és kötelesség között egyszer mindannyiunknak meg kell hoznunk.
