Az Orlai Produkciós Iroda Peter Shaffer világhírű darabját, az Amadeust mutatja be a hónapban. Alföldi Róbert menesztése után a Katona József Színházhoz szerződött, fontos közéleti kérdésekben gyakran megszólaló Kulka János alakítja majd Salieri figuráját. Az elfoglalt művész éppen autóban ült, mikor sikerült beszélgetni vele.
Ausztriába megyek, ahol a Bécsi Szépművészeti Múzeumban játszom egy nagyon szép előadásban. Olyan színházi este ez, ahol osztrák kollégák osztrák és német kortárs írók műveit mondják el egy-egy festmény előtt. Érdekes és izgalmas, az ősszel Budapesten is láthatták a nézők, úgy tudom, jövőre lesz folytatás is, más írókkal, más művekkel. Egy Esterházy Péter novellát mondok el németül, ugyanazt, amit Pesten magyarul mondtam. Az a címe, hogy A hirtelen barátság. A német házaspár, aki a rendezvényt szervezi, meghívott Bécsbe, természetesen azzal a feltétellel, hogy megtanulom németül ezt az egyáltalán nem könnyű, de gyönyörű szöveget.
Hol tartanak az Amadeus próbái?
Nehéz egy alkotómunkát a folyamat közben megítélni. Nagyon szép, intenzív munka. Jó együtt dolgozni Keresztes Tamással, Fodor Tamással, Tamási Zoltánnal, Egri Mártával, Lovas Rozival. A kiváló operaénekessel, Murányi Mártával, aki remek színésznő is. És természeten Szikszai Rémusszal. Örömteli találkozás ez, mert vele eddig csak a színpadon, mint kollégák találkoztunk. Nagyon felkészült, nagyon alapos és biztos ízlésű rendező.
Fodor Tamás említette egy korábbi interjúban, hogy van egy kis idő keresgélni…
Tulajdonképpen erről szól a színházi munka! Megnézünk egy jelenetet jobbról, balról, felülről, alulról. Nem jó, ha kőbe vésett dologként kezelünk egy helyzetet. Színházban ilyen módon biztosra menni nem üdvözítő. A munka jelentős részét az tölti ki, hogy ízlelgetjük, forgatjuk a jeleneteket, változtatunk a szövegen, ha kell. Van, hogy szükség van rá, mert meglehetősen bőbeszédű az eredeti darab. Jó, hogy Rémusznak van egy pontos olvasata a darabról, de egyáltalán nem érzem egy pillanatig sem, hogy bármi ránk lenne erőszakolva. Azt érzem, hogy igazi, a szó legnemesebb értelmében közös munka folyik.
Abban nagyon hasonlítunk Rémusszal, hogy ő sem csak a leírt szavaknak hisz. A színházban az igazság nem a kimondott szóban van, hanem mögötte. Egy kép, egy tárgy több értelmet, érzelmet tud hordozni, mint nyolc viszonylag fölöslegesen elmondott mondat. Ez a fajta látásmód, vagy ha szabad ezt mondani költészet, amiben a Rémusz jól mozog, nekem is jólesőn ismerős.
Mennyit lehet most, a próbafolyamat közepén tudni Salieri figurájáról?
Tragikus sors az övé. Egy nagyon tehetséges, a művészetnek, a zenének egész életét feláldozó ember volt Salieri és valóban egy komoly tehetség. Az élete tragédiája, hogy egy korban élt Mozarttal, sőt, fizikailag is egy térben, egy városban. Ha nem lett volna Mozart, most Salieriről beszélnénk, az ő zenéjét hallgatnánk. De a világ és az emberek nagy örömére megszületett Mozart és alkotott, fájdalmasan rövid ideig, olyan műveket hagyva maga után, amiket azóta is könnyek között hallgatunk. Ez a középszer tragédiája, talán nem egészen a középszeré, bár Salieri maga sorolja önmagát a középszerűek közé. Persze Mozarthoz képest mindenki csak középszer lehet, maximum egy jó iparos. Ez a darab fő mozgatórugója, a féltékenységgel, irigységgel vegyes bosszúvágy.
A kort, amiben élünk, a középszer aranykorának is szokták nevezni. Ilyen értelemben mennyire mai figura Salieri?
Ezt a habitust minden művészettel foglalkozó ember ismeri. Egyébként erről szól ez a csodálatos Esterházy novella is. Egy igazi nagy tehetség és egy középszer induló barátságáról, a barátság teljes tönkremeneteléről, hogy hogyan válik külön két barát sorsa. Az egyikőjük politikai alapon felívelő karrierje, a másikétól, aki járja a maga útját megszállottan, tehetségesen. Ismerős ez a helyzet. Nekem is ismerős. Van, hogy találkozom zsenikkel, igenis vannak, hiszek abban, hogy köztünk járnak a zsenik, akik mellett nagyon kevésnek, nagyon csekély képességűnek érzem magam. Minden szerepemet igyekszem a legszemélyesebbé tenni. Ezen már nem lehet változtatni, ilyen színésztípus vagyok. Gyógyíthatatlanul és naivan törekszem azt hinni, hogy az a szerep, az én vagyok. Az volna a legcsodálatosabb, hogyha teljesen eggyé tudnék válni Salierivel. Úgy van ez a színészekkel, mint a többi emberrel, hogy minden tulajdonság megvan bennünk, csak egy része éppen alszik vagy pihen. Nem használjuk őket nap, mint nap, de egy-egy ilyen szerep lehetőség arra, hogy a kis tüzeket fellobbantsuk.
A jelen középszerű, pozícióba kerülő művészeiről mennyire lehet majd az Amadeus kapcsán gondolkodni?
A történet maga annyira örökérvényű, hogy különösebb erőlködés, vagy szándékos aktualizálás nélkül meg tud szólalni úgy, hogy a jelenben is igaz legyen. Dicső korunkról is fog beszélni, de annál elegánsabb Rémusz is és én is, hogy ezt direkt aktualizálással, egyenlőségjelek kitételével tenné.
