Nem tudtam, hogy Peter Shaffer darabja bulvár darab. Besorolása ez. Túl árkon-bokron 2013-14-es évadon, sok-sok, a hatalom és a művészet viszonyát vizsgáló előadáson, a közelmúltban látott I. Erzsébet után újból egy Szikszai Rémusz-rendezésre mentem. Belvárosi Színház, nyár, nyári színház, kiváló színészek, kiváló muzsika, izgalmas konfliktus. Ez az Amadeus.
Wolfgang Amadeus Mozart és Antonio Salieri kapcsolatát, illetve a császári udvarban betöltött szerepüket, helyzetüket vizsgálja darabjában Peter Shaffer. Mozart, az ifjú zeneszerző-zongorista zseni egészen fiatalon kerül Bécsbe, ahol a császári zenei főtanácsos, Antonio Salieri – maga is zeneszerző lévén – rögtön felismeri, hogy komoly vetélytárs, igazi tehetség került II. József látóterébe. A császár rendel is operát Mozarttól, de a szerző megélhetése, mindennapjai megoldatlanok maradnak. Tanítványai nincsenek, ha lennének, azok elüldözéséről gondoskodik a "jóakaró", Salieri maga. Peter Shaffer írása fikció, de történhetett valahogy így is. A folytonosan Salierihez forduló Mozart-házaspár (ekkor már a szintén szokatlanul viselkedő, naiv-hóbortos Constance a feleség) nem sejti, hogy éppen a legádázabb ellenfélnél próbálkoznak. Antonio Salieri pedig mindent megtesz, hogy ellehetetlenítse a zseni karrierjét, megélhetését. Természetesen az udvar, a császári tanácsosok is elsősorban a törvények betartása mellett kardoskodnak. Nem érdekli őket a művészet.
Kulka János fényben fürdő, a hatalom környékén súgó Salierije úgy vált ki ellenszenvet, hogy nem tudom gyűlölni, inkább elgondolkodtat. Milyen lehetett a zseni mellett, a tehetséget felismerő tanácsadó udvaroncnak a szerepe, élete? A zsenialitás felismerése, annak fénye volt talán az igazi kín az idősebb zeneszerzőtársnak. Keresztes Tamás, kiválóan formálja meg Wolfgang Amadeust, annak őrült zsenialitását, ide-oda ráncigált, apjához és feleségéhez, annak családjához, az udvarhoz, a szabályokhoz alkalmazkodni kívánó, igyekvő, de arra mégis képtelen zsenijét. Apró gesztusaiban igazi finomság rejlik. Kulka és Keresztes kiváló kettősét már láthattuk a Katona Godot-jában Pozzo és Lucky szerepében. Most a csillogással kell csak vigyázniuk, mértékkel adagolniuk a briliáns színészi játékot, hogy épp annyi legyen, amennyi még nem sok.
Varga Járó Ilona hol az aranyló fényben úszó udvari pompát, hol a Mozart család szerényebb lakát idéző könnyen mozgatható díszlete zseniálisan találja meg a pompa megfelelő arányát, ahogy az operarészletek is illeszkdnek stílusukban az előadás egészéhez Murányi Márta előadásában. Ki kell még emelnünk Lovas Rozi Constance-át. Ő is felidézi – még külsőleg is – a Forman-filmbéli szeleburdi, őrültségében is igazi társ alakját.
Középszer és zseni – a két zeneszerzővel kapcsolatban már elcsépelt állítás. Az élet pedig – ha nem is zseniket, de tehetségeket és simulékonyakat, valamit akarókat és megalkuvókat naponta állít ilyen "párhuzamba" – ha nem is vesszük észre. És mindig a megalkuvók, a simulékonyak lesznek a tanácsadók az udvaroncok. Antonio Salieri tehát nem kivétel, csak ő nagyvaddal találkozott.
Szikszai értelmezésében a talányos kérdés erősödik fel, hogy mitől is lett beteg Mozart, és hogy életének megrövidítésébe besegített-e bárki is, akár maga a "segítő" zeneszerzőtárs. Hiszen ebben a feldolgozásban is Salieri maga áll ott a csodált szerző betegágya mellett, és jegyzi le a lázban égő zseni, Mozart csodálatos Requiemjét. Mintha ezzel vezekelne is egyben korábbi gáncsoskodásai miatt. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mi történt, mérgezés vagy késői megbánás. Gyilkosság vagy csodáló együttérzés.
A Belvárosi Színház produkciója most elsősorban nem arra készteti a nézőt, hogy megint belehaljon, hogy kezeit tördelve busongjon saját sorsán, saját korán, hogy a hatalom korunkban hogyan, s miképp működik. Itt és most egy igazi színházi élményben lehet része azoknak is, akik talán ritkábban teszik be lábukat a színjátszás szentélyébe.
