Ismét olyan produkciót mutatott be az Orlai Produkciós Iroda a pesti, Belvárosi színházban, amire igazán érdemes odafigyelni. Florian Zeller: Apa (Le Père) című, Molière-díjat nyert tragikus bohózatát, amely egy idős ember emlékezetének fokozatos elvesztését ábrázolja. A művet Gáspár Ildikó rendezte meg Lukáts Andor és Hámori Gabriella főszereplésével.
A mindössze 36 éves Florian Zeller (képünkön) neve – úgy tudom – még nem igazán ismert Magyarországon, pedig már 5 prózai és 9 színművet mondhat magáénak, és írt dalszöveget is, sőt 2004-ben Kodály Háry Jánosának francia adaptációja is a ő nevéhez fűződik. Nyert már Prix Interallié díjat, a 2012-ben írt Apa pedig éppenséggel a legrangosabb francia színházi elismerést, a Molière-díjat kapta meg 2014-ben. Szóval fiatal kora ellenére a kortárs a francia színházi élet meghatározó alakja ő is. Zeller Párizsban él fotómodell és festő feleségével, és kisfiával.
Az Apa című kamaradráma egy ember szellemi elsorvadásának története. Még csak az sincs pontosan kimondva, hogy az idős André Alzheimer-kórban, vagy más hasonló betegségben szenved-e, lényeg, hogy a magára sokat adó, akkurátus férfi olyan változáson megy keresztül, mikor egyrészt elfelejt dolgokat, másrészt a valóság és a képzelet kezd úgy összemosódni benne, hogy lassan már a néző sem tudja, mikor minek higgyen. A darab dramaturgiájában ugyanis egyszerre látjuk az egyre inkább talajt vesztő ember fizikai és lelki csetlés-botlásait, ugyanakkor az ő szemével azt a külvilágot, amit ő az adott pillanatban átél. A burleszk, a farce lényege, hogy valakit baj ér, pórul jár, és mi teljes felszabadultsággal nevetünk rajta, akár csak hasra esik, akár, ha halálos veszélyben van is.
De gondolunk-e ilyenkor a helyzetre, amit ő él át? Florian Zeller kényszeríti a nézőt, hogy miközben kívülről nevet, belülről összeszoruljon a torka a sírástól. A darab feltehetően nem egyformán hat mindenkire, egy fiatal talán értetlenebbül, egy idős bizonnyal szorongással teltebben nézi mindazt, ami előtte zajlik, és ami akár reá is várhat a jövőben.
André (Lukáts Andor) és leánya, Anne (Hámori Gabriella) között egyre feszültebb a viszony. A saját lakásában élő férfi még úgy éli meg az önképét, hogy nincs szüksége senki segítségére, különösen nem gondozónőre, akit a lánya szerzett arra az időre, amíg nincs vele. Anne pedig egyre fáradtabb és tanácstalanabb, mert az apja egyre elviselhetetlenebb és gonoszabb. André gyanakvó, hogy ellopták az óráját, hogy ki akarják játszani, magát csalhatatlannak hiszi, hogy mindenki téved, csak ő nem, ezért lehetetlenné teszi a gondozónő ottlétét. A lánya meg szeretne egy időre Londonba költözni a férfival, akit szeret, de hogy hagyhatná itt az öreget.Egyszer csak, mint egy abszurdba forduló helyzetben, ott van egy ismeretlen Férfi (Molnár Gusztáv), aki azt állítja, hogy Anne férje, és zavarba ejtő kellemetlen kérdéseket feszeget, majd jön egy ismeretlen Nő (Lázár Kati), aki viszont Anne-ként viselkedik. De mintha már évek teltek volna el, és André alól kezd kicsúszni a talaj, amiképp a néző sem tudja, ki lépett be, hol és mikor is vagyunk? Aztán megint visszatér a fiatal Anna és megint mást mond, férje, Pierre (Makranczi Zalán) szerint pedig már nem is a saját lakásában van, hanem áthozták az öreget magukhoz és Párizsban vannak.
André úgy érzi: lyuk van az agyában, amelyen át, mint a homokórában a homok, peregnek kifelé a dolgok, és a néző is egyre szorongóbb. Az apa életében feltűnik egy rokonszenves új gondozónő (Bohoczki Sára), aki időnként bolond dolgokat művel, mintha egy kisgyerekkel foglalkoznék, de André most már kezd magába zárkózni, mert mindenkit ellenségének él meg. Tudja, sejti, hogy a végén valami elfekvő elmegyógyintézetbe akarják beadni, és ez be is teljesedik. A szerencsétlen ember számára már nincs visszaút, és bár az intézetben látszólag mindene megvan, ő már lelkileg összetörten és megadóan tűri az életét.
Az igazság kettős, mert van egy igazsága a reális valóságnak, és egy másik igazsága annak is, amit az ember minden realitás ellenére magában átél, és az ő individuuma számára az egyetlen reális igazság már az, még ha a külső szemlélőnek nem más, mint képzelgés.
Gáspár Ildikó színpadát már díszletezettségében is ez a kiüresedés uralja. Az egyetlen bútordarab André fotelje, melyben ülve hol valami kvízműsort néz mini televízióján, hol meg az Óz, a csodák csodája dalait és rajzfilmzenéket hall. Van egy narancsfácskája, egy telefonkészüléke, meg néhány könyve, vagy egymásra tett dossziéja, amire jobb híján ülni is lehet. És a szoba tele van papírfecnikkel, amiket – talán jelképesen is, mint egy élet foszlányait –, Anne állandóan megpróbál összesöpörni és kidobni, de ez nem megy. A háttérfüggönyön időnként megjelennek árnyak és sziluettek, máskor meg, mint az elromlott, vagy adás nélküli tévéképernyőn zsizsegő pontok jelzik, hogy az adás nem áll össze. Reális és szürreális, valós és abszurd, tragédia és bohózat, álom és ébrenlét így jelenik meg bennünk is, szünet nélkül, kétórányi játékidőben.
A kiüresedés a mondatokban is jelen van. A dialógusok azért is feszültek, mert egy részükre válasz sincs, a kényszeredett kommunikáció sokszor visszatér ugyanabba a pontba, de egyre görcsösebb, minduntalan zátonyra fut. Az apa nem tud mit kezdeni a még oly szeretetteli, reális érvekkel, a fiatalok pedig az ő váratlan emlékezetkieséseivel és hirtelen hangulatváltozásaival. Az igazság állandóan megkérdőjeleződik, új igazság lép a helyébe, aztán arról sem tudni, hogy meddig marad igazság, de úgy, hogy miközben a néző akaratlanul is nyomozni kezd, mindvégig érzi az író szeretetét is hőse iránt.
Lukáts Andorról régen tudjuk, mennyire jó színész, de most még a várakozásainkon is túltesz. Andrét a saját elemző, boncolgató személyiségéből építi fel, hangsúlyai, beszédének ritmikája, a szeretet és gyűlölet között hullámzó töltése, mozdulatainak határozott, vagy éppenséggel bizonytalan, megszakított íve időnként a lélek szűköléséig elmenő kiszolgáltatottsága olyan árnyalatokat hoz elő belőle, ami a legnagyobb színpadi pillanatok sajátja. Ráadásul „anyanyelvi szinten” érti az abszurd színházat is, tehát töretlenül tud átmenni „a falakon is”, mikor kiderül, hogy nem képes lényegileg befolyásolni a történéseket. Ez az ember a saját „bolond logikája” szerint működik, és bár egyre kevesebb marad neki a világból, mindvégig következetes. Időnként szó esik egy másik lányról is, akit André jobban szeretett, de valami baleset érte, és még csak azt sem tudjuk meg, volt-e ilyen lány, vagy ez is Anne bosszantásának eszköze.
Hámori Gabriella szerepe szerint hűséges, gondoskodó Anne, de már kezd belefáradni ebbe az egyedüli szélmalomharcba. Apja kiutálja a gondozónőket, érvekkel meggyőzni nem lehet, de magára hagyni sem. A lányról nem pontosan tudható, hogy valóban állt-e szándékában Londonba menni és élt-e együtt valakivel, mielőtt férjhez ment volna, vagy ez is csak az emlékezetzavar délibábja. Az ismétlődő és hiábavaló takarítások, kontaktusteremtések közepette a színésznőnek meg kell osztania szerepét egy másik Anne-nal (Lázár Kati) is, de van olyan pillanata a darabnak, mikor a két nő és a két férfi egyszerre van jelen egy hagymázos látomásban. Nehéz és kevésbé hálás ezt a figurát felépíteni, de Hámori Gabriella művészete ebben is példamutató és magas szintű.
Fontos szereplő Pierre – Makranczi Zalán is, mert ő az, aki csak a párja kedvéért tűri mindezt a kényelmetlenséget. A férj kellemetlen reális igazságokat mond ki, egész odáig menően, hogy Andrénak intézetben a helye. Míg az apa–lány egymásról való leszakadásának menete nem működik, ő a katalizátor, hogy ez bekövetkezzék. A művész szerepe szerint jól teljesíti ezt a feladatát.
Lázár Kati és Molnár Gusztáv többször és több alakban is megjelenik André fejében, és ezeket a figurákat plasztikusan, jól hozzák. Bohoczki Sára, mint Laura, a gondozónő kedves jelenség, aki jó kapcsolatot próbál teremteni mindenkivel, persze kivel-kivel a maga szintjén. Ebben a szerepben ő is hozza a magas szintet.
Ha összegezni akarom a benyomásaimat, azt kell mondjam: a darabot nagyon érdemes megnézni, de leginkább csak felkészült lélekkel. A két óra figyelem szünet nélkül magában is emberpróbáló, és az előadás úgy katartikus, hogy nem léleküdítő. Még csak annyira sem, mint Anat Gov: Happy Ending-je, amely zenékkel és táncokkal oldotta a rákbetegség színpadi megjelenítésének témáját, de aki kihagyja ezt az előadást, nagy színházi élménytől fosztja meg magát. Úgy, hogy a következő előadásnapok – február 14. (szombat), 25. (szerda), március 10. (kedd), 12. (csütörtök), március 19. (csütörtök) valamelyikén érdemes az estét a Belvárosi Színházban tölteni.
