Hogyan lehetne beszélni a beszláni túszrámáról, ha nem két gyerektúlélőn keresztül? Torokszorítóan naiv terrornyargalás a Mi és ők a Jurányiban. Kritika.
Ahogy oly sok hasonló tragédiáról a 9/11-től a Breivik-féle mészárlásig, úgy a tizennégy éve történt beszláni iskolai vérengzésről sem fog már a teljes igazság kiderülni soha, sosem lesz meg a teljes kép. Ebben persze komoly szerepet játszott az orosz politikai vezetés, amelynek, bármilyen bizarrul hangzik, kapóra jött a témadás, hogy az ország gyeplőjét még szorosabbra fogják: ha nincs ez a támadás, a mai Oroszország teljesen más képet mutatna. Így aztán nem meglepő, hogy a támadásról rengeteg részlet még ma sincs tisztázva: sem a támadók pontos létszámát nem ismerjük, sem a történtek menetét, így azt sem, hogy pontosan mi is történt a harmadik napon, amikor a túszdráma véget ért. Egyrészt azért, mert az eseményeket kutató újságíróknak és szakértőknek meglehetős ellenszélben kellett tevékenykedniük, másrészt pedig, mert azok, akik jelen voltak és túlélték, azoknak az emlékeit is alaposan megtépázta az átélt trauma. Így aztán Carly Wijs holland írónő drámája, a Mi és ők sem a pontos dokumentációt tűzte ki célul, sokkal inkább mesél a gyereklétről és annak hirtelen végéről László Lili és Vilmányi Benett embert próbálóan intenzív előadásában.
A darab valójában már a bejutáskor elkezdődik, a két szereplő már karakterben, gyerekként terelgeti a néniket-bácsikat a játéktérbe, mely puritán fehérségével erőlködés nélkül hozza létre az események fő helyszínéül szolgáló tornaterem hangulatát. Az is segít beleérezni magunkat a borzalmakba, hogy nem éppen bársonyfotel-kényelemben töltjük a darabot: a székek mellett tornatermi padokon, párnákon ülnek a nézők, be-besegítünk néha a színészeknek, zavarba ejtően közel vagyunk, benne az események közepében, nincsen kulissza és tökéletesség. A két gyerek bele-belegabalyodva a mondandójába, egymás szavába vágva beszél, hosszan-hosszan vezetve be a világba, amiben élnek, jó ideig szó sem esik semmilyen támadásról, hiszen ők csak éltek, játszottak, iskolát kezdtek, kórusban énekeltek, és el voltak foglalva a gyerekség egyéb teendőivel, amibe aztán úgy csattan bele a támadás sokkja, mint a pofon.
És ahogy a város, a régió, az iskola büszke ismertetését, úgy a háromnapos borzalmat is ugyanebben a lendületben mesélik tovább: hadarnak, rohangálnak, úgy mutogatnak, rajzolnak, írnak, magyaráznak, ahogy csak a mesélésbe belelkesedett gyerekek tudnak, ha tehetnék, négy mondatot mondanának szimultán. Ebből a formából következik, hogy a darab ritmusa is éppen olyan, mint egy gyerek történetmesélése: többnyire csúcssebességen nyargal, csak a túszok számát írják át krétával, ahogy fogynak az élők, míg néhol egészen lelassul, amikor egy nekik fontos részlet megrajzolásához ér, percekig csendben ül a néző, míg a két színész a gyerekek játékban tanúsított feszített munkafegyelmével behuzalozza a bombák drótjaival – piros pamutfonállal – az egész teret, kizökkentésként megkérnek, ne unatkozzunk, mindjárt kész vannak. A darab nem csupán felvállalja, de eszközévé teszi az emlékek különbözőségét, a tényt, hogy nem tudjuk, pontosan mi és hogyan történt, hogy az emlékek különbözőségével, a bizonytalansággal kell együtt élni, és hogy egyébként is kevésbé fontos a pontos események ismerete az elfolyt vér mennyiségéhez képest.
Fehér Balázs Benő rendező kevés, ám beszédes eszközre támaszkodik, nincsen semmi felesleges, semmi kimódolt, még jelmezekről se igazán beszélhetünk, minden kellék előfordulhat egy iskolai teremben, na jó, a vödör vér talán mégsem, de annak, ugye, egyébként sem lenne keresnivalója ebben a közegben, mégis odakerül. Minden kellék megannyi játék a két gyereknek, úgy is mesélnek, a vérben is úgy, ugyanazzal a szertelenséggel tapicskolnak, mintha csak pocsolyába ugranának az utcán. Ez a naivitás viszi be a darab gyomrosát: amiben élnie kell, azt teszi játéktérré a gyerek, és ha ez három napig – vagy évekig, mint, mondjuk, a Közel-Keleten, ugye – bomba és gépfegyver, akkor az és kész.
A puritán tér és a kevés kellék ellenére a darab se nem üres, se nem száraz, és a két szereplőt sem keveseljük, amihez persze kell, hogy a két színész olyan átütően játsszon, ahogy. László Lili és Vilmányi Benett nem akar hétszáz gyereket eljátszani, nem ugrálnak karakterből karakterbe, egy bizonyos fiús és egy bizonyos lány van itt, és ez elég is megtölteni a teret. Tizenkét év körüliek szerepük szerint, abban a korban vannak, amikor már nagyon nagyfiúk-lányok akarnak lenni, ám mozgásuk-beszédük-viselkedésük még kisgyerekes, majdnem babás, reflexből kapcsolódik be az érzékenyebb nézőkben a vágy megóvni őket – miközben már ott van bennük, és a krízisben felszínre kerül a nő, a férfi. A páros bivalyerős, sodró és alázatos, meg se inognak a súly alatt, amit a darab cipelése jelent, pedig igencsak színészt próbáló ez a folyamatos, sűrített jelenlét. Pedig csattanóan rövidke, egyetlen óra hosszú a darab – mert hiszen semmi nem tart örökké, már nem kell sokat kibírni, már mindjárt vége, csak egy óra, csak három nap az egész.
