Az Egy fenékkel két lovat című produkció a Belvárosi Színházban, vitára ingerlő előadás. Vannak, akik igencsak lelkesednek érte, míg akadnak, akik a szünetben felháborodottan távoznak.
Richard Bean bohózata, az Egy fenékkel két lovat, siker volt Londonban és Anglia-szerte, de a Broadwayn is szenzációt keltett. A Belvárosi Színházban nem pontosan ez az a darab, amit mindenki elvár. Harsányabb, vagányabb, sőt némileg alpáribb a megszokottnál. Megosztja a nézőket. A többség hangosan nevet, a kisebbség esetleg mogorván maga elé bámul. Lerí róla a megrökönyödés, hogy nem erre számított, ez túl sok neki.
Drabális tréfák zajlanak a színpadon, akár drasztikus szavak kíséretében. Hangos, sőt olykor ordító a produkció. A hangerőt fokozza egy zenekar is, amikor belépünk a terembe, már üvölt a zene, és a jelmezekkel együtt jelzi, hogy valahol a hatvanas években járunk, tombol a rock and roll, és csaknem annak stílusában tobzódnak a szereplők, jókora ramazurit teremtve a színpadon.
Richard Bean Goldoni tán legismertebb darabját, a Két úr szolgáját írta át modernebb kori környezetbe, az eredeti komédia harsányságát meghatványozva. Csökkentve a jellemkomikumot, és tovább növelve a helyzetkomikum arányát. A szereplők kilométereket nyargalásznak föl-le és körbe-körbe a színpadon. Nem kímélik a hangszálaikat és a mi dobhártyánkat. Van minden, ami tulajdonképpen nem megengedett, pofavágás éppúgy, mint szemmeregetés, vagy tréfásnak szánt hangröcögtetés. Pelsőczy Réka rendezésében valószínűleg szántszándékkal túloz el mindent.
Annyira, hogy az már jó esetben visszájára fordul, nevettetően groteszkké válik, közelít a tévé képernyőjén sokak által megkedvelt, míg mások által elutasított, angol abszurd humorhoz. Kevésbé jó esetben megmarad ripacskodásnak. Szerintem ebből van kevesebb, miután a kezdeti ritmustalan döccenőkön túllendül az előadás, beindul a színpadi gépezet, és olykor egyenesen száguld. De azt is értem, ha valakinél kiveri a biztosítékot.
Először tán általános iskolás koromban láttam a József Attila Színházban a Két úr szolgáját, Bodrogi Gyula volt benne az a szolga, aki egyszerre két úrnál vállal pénzre, no meg kajára éhesen melót, de egyik nem tud a másikról, és ebből aztán temérdek kalamajka keletkezik. Máig emlékszem rá, ahogy Bodrogi afféle slemilként, összekevert mindent, riadt tekintettel próbálta helyretenni a baklövéseit, de mind nagyobb zűrzavart csinált. Csetlő-botló kisembert játszott, aki kénytelen trükközni, hogy megéljen, galibát, halmoz galibára, bár azért van annyira ügyes, hogy a végén valahogyan kikeveredjen a csávából.
Nagy Dániel Viktor, ezúttal Francisnak nevezett figurája nem ilyen. Ő izmos legény, már-már szépfiú, lehetne akár hősszerelmes is, ha másként alakulna a sorsa, ha más gúnyát viselne. Így is kénytelen virblizni, hogy valamilyen módon fenntartsa magát, napi betevőhöz jusson. Érezhetően jobb képességű, mint ahol a társadalmi ranglétrán tart. A produkció csupa besózott embert mutat, olyanokat, akiknek nincs nyugtuk, nem tudnak megülni a fenekükön, besózott bolhákként egyfolytában pattognak és pattognak, olykor ők sem nagyon tudják, hogy miért. Ilyen a vérmérsékletük. Olaszos a temperamentumuk, sokat hadonásznak, fürgén jár kezük-lábuk, ugyanakkor az észjárásuk nem feltétlenül ennyire gyors, ez az ellentmondás adja a humor jelentős részét.
A darab általában legvirtuózabb jelenete, amikor két egymással szemben lévő teremben, az inasnak, az egymásról nem tudó, két urat kell egyszerre kiszolgálnia. Ekkor aztán a szereplőknek tányérokkal megpakolva, fergeteges tempóban kell futkosniuk, az edényekkel csaknem artista módra balanszírozniuk, nem összeütközve egymással, vagy éppen hogy összeütközve, már-már „tömegbalesetet” okozva. A szereplők közt ekkor kitűnik Lukáts Andor egy öreg, szenilis pincér képében, akinek ráadásul még pacemakere is van, ami időnként lejár, és fel kell kurblizni ahhoz, hogy a derék felszolgáló ismét mozgásképes legyen. Akkor viszont úgy felpörög, hogy kő kövön nem marad.
Ebben a jelenetben van a legvitathatóbb rész. A mi derék inasunk felinvitál egy fiatal hölgyet a nézőtérről a színpadra, kezébe ad egy termetes leveses tálat, és abba csen el magának az uraktól ételeket. Majd amikor a tortára kerül a sor, a hölgy fejét belevágja a tortába, ami némi rendezői következetlenség, mert a figura agresszivitását mutatná, holott nyoma sincs ilyen tulajdonságnak benne. Ha már akarunk ilyen szituációt, a tortának a nagy felfordulás közepette véletlenül kellene eltalálnia a hölgyet, akit még tejszínhabbal is lefújnak közvetlenül a szünet előtt. Egyik kollégám ekkor döntötte el, hogy távozik, pedig később kiderül, nem nézőt inzultáltak, beépített emberről volt szó.
A színészek, Lovas Rozi, Friedenthal Zoltán, Rujder Vivien, Keresztény Tamás, Dékány Barnabás, Fodor Annamária, Formán Bálint, Horváth Szabolcs és Máthé Zsolt láthatóan élvezik a jól szervezett színpadi hajcihőt. Élvezik, hogy olykor többet engedhetnek meg maguknak a soknál. És ez nem áll távol Goldonitól sem, aki a commedia dell' arte, a vásári játék elemeit felhasználva, már a jellemekkel is törődve, írta vígjátékait, egyáltalán nem mentesen a harsányságtól.
A fiatalok általában az idősebbeknél jobban veszik a produkciót, ami akkor számíthat szép sikerre, ha megtalálja a maga közönségét.
Bóta Gábor
