Rohan a világ. Ez elsősorban a vizuális élményeket felturbózó digitális kütyükön, majd egyre inkább a társadalmi normák változásában figyelhető meg. Csakhogy ez a változás, amit a lelki segélyes könyvekben mindig jellemerősítőnek aposztrofálnak, nem mindig ezt az optimista beletörődést szolgálja: alattomos kontár módjára, immáron a családi hagyományokat és az értékrendet is igyekszik újraértelmezni és megváltoztatni. Ennek következményeképpen lassan evolúciós szakadék kezd tátongani a nemzedékek között, ami oly’ lassan jött létre, mégis nagy árkot vert. Kinek a tisztje, hogy megmondja, ez előnyös vagy sem? Persze, nézőpont kérdése. Vagy ha másé nem is, a szemügyre vett családé biztosan.
Ez a központi témája Znamenák István legújabb rendezésének, A folyón túl Itáliának is, amely Belvárosi Színház legújabb bemutatója. A középpontban négy nagyszülő eszik jóízűen, várják unokájukat, Nick-et haza vacsorára. Az olaszokról elterjedt megmosolyogtató ismereteknek megfelelően a nagyszülők által keltett hangulat minden, csak nem unalmas. Érkeznek a finomabbnál finomabb fogások, amelyet Nick nagyanyja készített, miközben az ételek fölött kialakult kavalkádban egyszerre beszélnek, túlkiabálják a másikat, hangosan fel-felnevetnek, nemzetük vérmérsékletének megfelelően természetesen. Ekkor szó szerint bejelenti magát Nick, és megérkezik a családhoz. Ő azonban nem csupán a megszokott vasárnapi étkezésre érkezett: bejelentése pedig felkavarja a család szentségét és összetartását dicsőítő famíliáját. Lázár Kati az egyik legmeggyőzőbb, a tipikus olasz nagymama, Aida szerepében, amelyet kiváló módon él át. Mindig időben – s néha éppen nem – lát hozzá a főzéshez, támogatja a családját, de a hagyománytól, miszerint mindenki összetart és a másik mellett marad, nem hajlandó lemondani. Franket Lukáts Andor alakítja, akit ugyan eltiltanak a vezetéstől, de ez nem akadályozza meg, hogy bármikor kormányhoz üljön; az előadás egyik legjobban eltalált karaktere az övé.
Szabó Éva és Benedek Miklós alkotja a nagyszülők kvartettjének másik felét, akik mindent megadnának Nicknek, viszont nem támogatják a döntését. Szabó Kimmel Tamás pedig az unoka, aki a továbblépés mellett dönt a nagyszülők akarata ellenére, mert ebben látja a jövőjét. Az olaszos beütéssel kissé túlöntött családnál vendégeskedve azonban tanúja lesz annak, hogyan épül föl elődjei értékrendje, és azt is, hogy ehhez hozzá kell tennie vagy el kell vennie annak érdekében, hogy önzőség nélkül saját magára is gondoljon.
Znamenák rendezésében A folyón túl Itália laza és nevettető, bár a történet kezdeti lendületét kicsit elveszti a második felvonásra, ami a végét tekintve végül mégis méltó befejezése a darabnak. A rendező és Szalai József díszlete alkotja az olasz család házát, a nagy étkezések és perpatvarok helyszínét. A darab végig életigenlő, családi összetartásra biztató és kellemes hangulatú előadás, amelybe – sokszor pontosan akkor, mikor nem számítanánk – észrevétlenül belecsempésznek olyan realista elemeket, amik az élet elmúlásával járnak, az európai eszmének megfelelően azonban mégis sokkoló tényként hatnak ránk. Ennek ellenére, a zenei betétek, az öregek jól eltalált, bájos poénjai, és az őket megtestesítő színészek rendkívüli előadókészsége az elmúlt évek egyik legkellemesebb komédiájává tették számomra.
