Az Orlai Produkciós Iroda tevékenysége szinte egyedülálló Magyarországon. Állami támogatás nélkül hoznak létre és tartanak repertoáron színházi előadásokat. Nem is akármilyeneket. Egy éve bázisuk is lett, a Belvárosi Színházban. Orlai Tibor producerrel beszélgettünk az elmúlt egy év tapasztalatairól, és az idei nyári bemutatókról.
- Az Orlai Produkciós Iroda tavaly június óta játszik a Belvárosi Színházban. A befogadó színházi volta miatt speciális konstrukciót alakítottunk ki, melynek értelmében repertoárszinten csak mi hozhatunk létre előadásokat. Az Esőember volt az első előadás, ami ide készült, aztán az évad során behoztuk a Dolcsaja Vita, a Kupidó és a Csókol Anyád című produkciókat. Az idei első bemutatónk a Czukor Show volt, most nyár elején pedig két új előadás készül ide. Zökkenőmentes az együttműködés, minden nehézség ellenére. A színházban nincs állandó műszak, nincs mosoda, nincsenek öltöztetők, így a teljes apparátust nekünk kell biztosítani. Mégis, ez egy olyan színház, amelyet érdemes bevezetni – vagy visszavezetni – a magyar színházi közéletbe.
- Hogy látod, összekapcsolja már a közönség az Orlai Produkciós előadásokat a helyszínnel?
- Még nem csak ott játszunk, a Thália Színházban megy például a Hat hét, hat tánc és a Sírpiknik, a Nemzetiben A hét asszonya, de játszunk a Trafóban, a Pesti Színházban… De a mostani, aktív, új produkciók már oda születnek. Kezd elterjedni, kezdik azonosítani az emberek. Nagyon lényeges, hogy olyan repertoárt alakítsunk ki, ami hasonló típusú előadásokból áll. Értem ez alatt azt, hogy igyekszem a kereskedelmi színház és a rétegszínház közötti középutat megtalálni, ahol mindkét féle színháztípus elemei előfordulnak. Nehéz meghatározni ezt, nem nagyon szeretem ezeket a demagóggá váló címkéket, hogy kereskedelmi színház, rétegszínház, alternatív színház… Ezek nem elég pontosak, és ragadt rájuk valami pejoratív felhang, akár egyik, akár másik irányból. Inkább úgy fogalmazok, hogy az a fontos, hogy az emberrel foglalkozzon a darab, gondolatokat ébresszen és közvetítsen. Amikor új előadásokra készülünk, ilyen jellegűeket próbálunk találni.
- Azt látom, egyre bevállalósabbak vagytok, erősödik az a vonal, amit a Fédra Fitnesszel indítottatok el.
- Igen, ebbe a sorba tartozik a Nemsenkilény és a Kisded játékok. És most készül egy újabb ilyen típusú előadás, a Gyógyír északi szélre, amit Göttinger Pál rendez, Fullajtár Andrea és Őze Áron szereplésével. Ez egy osztrák író darabja, és arról szól, hogy emberek tízezrei, százezrei élnek a realitástól elszakadva, egy virtuális világban, és álomképeket, luftballonokat lőnek föl, és belelovallják magukat „A szerelembe”, anélkül, hogy ennek bármilyen reális alapja lenne, hiszen soha nem találkoztak a másik féllel. Ennek az előadásnak az Óbudai Társaskörben lesz a budapesti bemutatója július 20-án, azt megelőzően Balatonföldváron játsszuk a Kultkikötőben. Visszatérve a kérdésre: egyre több olyan előadás születik, ami nem a kommerciális színházi vonalat képviseli. Ez nekem nagyon fontos, hogy a középútról mindkét irányba ki tudjunk billenni. Amikor az emberek igényszintje egyre inkább csökken, akkor egyre szélesebb közönségréteget kell megtalálni, olyan előadásokkal, amelyek gondolattal teliek, és olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek nem feltétlenül a szórakoztató színházi repertoár részei. A Czukor Show is ezért született. Azt is olyan előadásnak tartom, ami szélesebb réteghez tud eljutni, és a mondandója elég fontos, pont a média hatásaival foglalkozik, miközben egy Füst Milán dráma zajlik a színpadon.
- A Belvárosiban mi lesz a két új bemutató?
- Az egyik az Oscar-díjas Zongorista című film írójának, Roger Harwoodnak A nagy négyes című darabja, melyet Zöldi Gergely fordít. Ez a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal közös produkció lesz, nem mellesleg magyarországi ősbemutató. A premier Dunaújvárosban lesz május végén, Budapesten június elejétől játsszuk. Négy nagyszerű színésznek ad játéklehetőséget, Molnár Piroskának, Vári Évának, Benedek Miklósnak és Szacsvay Lászlónak. Az előadást Gálffi László rendezi, akinek nagyon bízom a színházhoz való hozzáállásában. És boldogsággal tölt el, hogy megint sikerült összehoznom két embert, akik még sosem játszottak együtt színpadon: Vári Évát és Molnár Piroskát. Eddigi tapasztalataim szerint az ilyen találkozások mindig új inspirációkat és impulzusokat szülnek. A darab négy, már visszavonult operaénekesről szól, akik kapnak egy felkérést, hogy egy Verdi gálán énekeljék el újra régi nagy sikerüket, a Rigoletto kvartettjét. Az előadás két síkon mozog, az egyik ennek a négy embernek a viszonya, a régi, egymás között feszülő ellentétek, vonzalmak feldolgozása, újraélése, a másik vonal pedig egy sokakat érintő kérdés: hogy hogyan kell abbahagyni a pályát. Ez nem csak az előadóművészi pályára vonatkozik. Ez egy általános kérdés, hogy mikor kell tudni fölállni, észrevenni, hogy már nem tudok hozzátenni, hanem inkább elveszek. Mert hiába van alkotó kedvem, ha már nem tudom azt a színvonalat nyújtani, amit tőlem megszoktak. Le szabad-e rombolni a nimbuszt, és ki szabad-e annak tenni a nézőt, hogy kopott hanggal, harminc év elteltével hallgassák meg azt, ami egykor a legnagyobb siker volt? A másik előadást a KÉK Művészügynökséggel együtt hozzuk létre. A Bandy-lányok a legendás, harmincas évekbeli Andrews Sisters nevű trió számai alapján készül. Két középkorú hölgy a család és a gyerekek elindítása után a saját álmaikat szeretné megvalósítani. A darabot Parti Nagy Lajos írja, a dalokat Darvas Benedek hangszereli újra, és igazítja a két szereplő hangjára. A Bandy-lányokat Hernádi Judit és Udvaros Dorottya játsszák, még ők sem álltak egy színpadon, biztos nagyon jó dolgokat fognak egymásból kihozni. A rendezést Ascher Tamás vállalta el, ez nekem nagy megtiszteltetés, először dolgozunk együtt. Az előadásnak június 18-án lesz a bemutatója a Belvárosi Színházban.
- Ahogy sorolod a neveket, azt látom, hogy minden előadásban vannak stabil embereid (Udvaros Dorottya, Vári Éva, Gálffi László, Parti Nagy Lajos, Zöldi Gergely), de mindig húzol be új neveket is. Ez szándékos?
- Biztos van benne szándékosság is, meg véletlenszerűség is. Természetes, hogy vannak emberek, akikkel szeretnék újra és újra dolgozni. A munkák során emberi kapcsolatok alakulnak: bizalom, szeretet, tisztelet. Az új emberek pedig engem is inspirálnak. Fontos, hogy minél több olyan emberrel dolgozzam, akiknek hiszek a tehetségében, akiket nagy formátumú művészeknek tartok. Ez engem is motivál arra, hogy egyre magasabb színvonalú előadásokat tudjunk létrehozni. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a próbafolyamat elején az én kezemben vannak a mozaikok, melyeket átadok az alkotócsapatnak, ők rakosgatják ki a mozaiktábla nagy részét. De ahhoz, hogy ez egésszé váljon, nekem kell megteremteni a feltételeket. Az alkotócsapatban mindig maximálisan bízom, nem szólok bele művészi kérdésekbe, mégsem érzem magam kizárólag pénzügyi embernek.
- Nem nagyon fordul elő, hogy valaki ne vállalná el, amire fölkéred. Ez minek köszönhető?
- Nem tudok erre jól válaszolni, csak találgathatok. Az előadásaink nagy része sikeres, megtalálta az útját a közönséghez, és szakmailag is elfogadták őket. Ez talán sokat számít, olyan emberek szemében is, akikkel még nem dolgoztam. Az is ok lehet, hogy sokan kíváncsiak arra, hogy ez a fajta munka hogyan működik. Eltér a kőszínházi munkától, mert nem akkora az apparátus, itt mindenkinek többet kell tennie, hogy összeálljon az egész. Fontos, hogy amikor elkezdünk valakivel dolgozni, akkor érezzék, hogy őket azért kérjük föl, mert nélkülözhetetlennek tartjuk a jelenlétüket. És ezt nem csak a művészekre értem, hanem a háttérapparátusra is.
- Nem kapsz állami támogatást, magánerőből születnek a produkciók. Milyen mértékben érintett titeket a válság, a megszorítások?
- Beszűkültek a szponzorációs lehetőségek. Azok a cégek is egyre nehezebb helyzetben vannak, akik rendszeres támogatói a kultúrának. Ezek többnyire bankok, biztosítótársaságok, vagy olyan cégek, akik a nevüket, a brandet akarják megteremteni, fenntartani. Egy recessziós időszakban minden cég először a marketing költségekhez nyúl hozzá. Csökkennek a lehetőségek. A bankok például most nagyon nem kaphatók kultúratámogatásra.
- Akkor honnan pótoltok?
- Azok az előadások, amelyek az elmúlt években készültek el, és még mindig műsoron vannak, mára már hoznak annyi pénzt, ami megteremti az újabb előadások bázisát. 15-16 futó előadásunk van jelenleg. És, habár csökkennek a szponzorok, még mindig vannak, valahogy csak össze lehet szedni a szükséges pénzt. Ki kell emeljem a médiaszponzorokat, az ő jelenlétük és együttműködésük létfontosságú. Ők a hírvivők, rajtuk keresztül jut el a nézőkhöz a produkció. Nélkülük elég nehéz helyzetben lennénk. Mindig az a célom, hogy évente négy bemutatót tartsunk. Remélem, hogy ez ebben az évben is sikerül. Vannak tervek, célok, bízom benne, hogy az anyagi alapját is meg tudjuk teremteni.
- A koprodukciók nem segítenek? Említetted Dunaújvárost, a KÉK ügynökséget, közös bérletet indítotok a Magyar Színházzal…
- Egy koprodukció egyfelől akkor hasznos, ha anyagi támogatás származik belőle. Másfelől egy koprodukciós partner új lehetőségeket, gondolatokat, kapcsolatrendszert hoz a produkcióba. A Bandy-lányok ötlete például a KÉK Művészügynökségtől származik. A Magyar Színházzal való együttműködés tulajdonképpen Zöldi Gergely barátomnak köszönhető, ő hozott össze minket Őze Áronnal. Elkezdtünk közeledni egymás felé, ennek az első állomása egy közös bérlet, ezt nem sokára meghirdetjük. Azzal mindenképp segítünk egymásnak, ha a két közönségbázist megnyitjuk egymás felé. A vidéki színházakkal való együttműködést is követendő példának tartom. Könnyebb létrehozni egy előadást, ha mindkét fél hozzátesz.
