Komédiázni csak komolyan lehet. Amikor a színész úgy áll a színpadon, hogy sem magvas mondanivaló, sem cizellált társadalomkritika nem támogatja, csupán a pofonok, bakik és általában véve a szotyogó emberi hülyeség ügyében kell színt vallania, akkor kell csak igazán profinak lennie. A Belvárosi Színház új produkciója Pelsőczy Réka rendezésében fölényesen állta ki a próbát.
Az Egy fenékkel két lovat szövegkönyve a londoni Royal National Theatre művészeti vezetőjének fejében született meg: Richard Bean darabírótól Goldoni zseniális vígjátékának, a Két úr szolgájának a 18. századi Velence helyett a mai közönség számára vonzóbb, izgalmasabb környezetbe ültetését kérte. Bean 1963-at választotta, azt az évet, amikor hirtelen hurrikánként söpört végig a briteken a Beatle-mánia. A helyszín, Brighton pedig elég távol esik Londontól, hogy itt rejtőzzenek el a bajba keveredett gengszterek, de közel is, hogy a kitörő rockőrület azonnal lángra kaphasson. Vagy hogy a királyi család jellegzetes kosztümjét viselő, retikülös hölgyek sétálhassanak át minden előzmény nélkül a színpadon. Goldoni botladozó, örökké éhes kisemberéből a Bean-féle változat elcsapott beatzenészt faragott, uraiból kis- és nagystílű rosszfiúkat, lenyűgözően ízléstelen álruhába bújt, parókás balfékeket, és indulhatott a buli. A Belvárosi színpadára a szöveg némi igazítással került: Zöldi Gergely műfordító az átiratba itt-ott az eredeti Goldoni-szöveget illesztette vissza, ettől nem kell belebonyolódnunk a britek számára közérthető utalásokba, magyarul így jobban „gurul” a cselekmény. A zenei anyagot a Beatles előtt dívó skiffle stílus ihlette, a countrynak az ír népzenével megbolondított szigetországi változata, boldog-boldogtalan ezekre a dalokra fakad minden komolyabb fordulatnál.
A téma tehát ugyanaz maradt, mint az 1700-as évek közepén, a commedia dell'arte vásári hagyományaiból kinövő és már hús-vér személyiségeket felmutató Goldoni idején: az éhenkórász szolga botladozása két ura között, ebédre várva, elképesztő tempóban pörögve a mindenki számára érthetetlen szituációk között, míg gazdái, álruhákba és álhelyzetekbe bonyolódva, egymást keresik. A dramaturgiai fordulatokban bővelkedő darabot Pelsőczy ritmusérzéke, ízlése, mesterségbeli tudása igazi, nagybetűs színházzá érlelte, ahol minden mozdulat és minden figura pontosan a helyén van, ahol a kukázás egyszerre vicc és szociológiai látlelet, ahol a tánczene minden kínos helyzetre jó megoldás, sőt még a rendőr előtt is elfogadható alibi. A háromórányi őrület tartóoszlopa (Atlasza, mondhatnánk, ha rögtön a darab elején nem csapták volna le a poént) a szolgát alakító Nagy Dániel Viktor, aki már sokadszor lepett meg tehetségével és színpadi jelenlétének erejével, most viszont kezdem gyanítani, hogy bármire képes. Fergeteges tempóban hajigálja a tányérokat, nyáladzó digóként fűti a csajokat, született színészbohóc, miközben lélektanilag tökéletesen hiteles figurát tesz elénk. Pillanatonként vált, de közben mindig önmaga marad, az esetlen lúzer, aki még a maradék italokat sem képes normálisan összeönteni. Az a néhány perces magánszám, amelyben a kétfelé szolgáló meghasadt tudata önmagával hadakozik (szó szerint), bármelyik önismereti kurzust fölényesen verné. De mestere az összjátéknak is, Lukáts Andorral és Horváth Szabolccsal például balettbetétnek is beillő akrobataszámot zavar le, tökéletes biztonsággal.
Ott van mellette Lukács Andor, mindjárt két szerepben is, mint a nyelvi poénokon sorra elhasaló ostoba bűnöző és mint kivénhedt pincérnő, utóbbi alakítása leírhatatlan. Ott van a Pintér Béla társulatából kölcsönzött, zseniálisan soktehetségű Friedenthal Zoltán, aki mindent elborító parókája alatt lazán, felszabadultan komédiázik, az altesti viccekben is precíz és stílusos, ragyogó érzékkel vált a hülyéből a bölcsbe és vissza. A mindig remek Lovas Rozi ezúttal nem tud igazi párja lenni, a férfiszerepben kevéske, a nőiben inkább sok. Fodor Annamária viszont ugyanolyan dögös, mint amilyen okos, a szőrös lábú feministát, a férfitekintetre éhes titkárnőt és a doromboló cicust egyforma öniróniával kezeli, remek pillanatokkal oldja meg a legközhelyesebb helyzeteket is. Dékány Barnabás a leggyengébb pont, alakítása azt a paradox tételt bizonyítja, hogy a túljátszást is lehet túljátszani; darabbeli párja Rujder Vivien alakításában sokkal meggyőzőbben és elegánsabban ostoba.
Pelsőczy Réka rendezése tarol. Mozgósítja a színház klasszikus eszköztárát, mindent felhasznál, ami csak belefér, a nézők bevonásától a beépített színészen keresztül a zenei, cirkuszi, lírai és nyelvparódiai betéteket, bízik a színpad erejében, a nevetés mögött a ráismerés katarzisában. Nincs szüksége látványosságokra, gyaníthatóan egy üres térben, két ládával és néhány tányérral is ugyanilyen bombasztikus előadást hozott volna létre. És a könnyed nyári szórakozásra számító néző (amúgy meg is kapja) ismét rájön, hogy a komédia maga a sűrű élet.
Götz Eszter
