Intim kapcsolatot ápol a laptopjával és az internet varázslatos, ugyanakkor veszélyektől hemzsegő világával? Akkor talán élt már át hasonlót, mint a darab szereplői, vagy legalábbis érzett komoly szorongást a lehetőség miatt.
Egyszer ugyanis mindannyian félreüthetünk egy Entert, és egészen másnak továbbíthatjuk a csetüzenetet vagy az e-mailt, mint akinek szeretnénk. És ha ennek a tévedésnek olyan nagy a tétje, hogy akár az egész életünket romba döntheti, akkor igazán nagy gáz van. Billy van Zandt és Jane Milmore pazar komédiájában effajta malőr indítja be a cselekményt, s lesz is belőle őrületes, szórakoztató káosz. A rutinos csetelés általában félszívvel történik, mint a mesebeli szegény lány esete: figyelünk a monitorra meg nem is, követjük a másik fél rövidke és sok sorba tördelt információmorzsáit, meg nem is. Netes csevegés közben ezer másik dolgot csinálunk, enni adunk a macskának, megírunk egy cikket, megkavarjuk a levest. Ha pedig határtalan merészségünkben több ismerőssel is csevegünk egyszerre, akkor tényleg az istent kísértjük. Ilyen mértékű hányavetiségnek egyszer meglesz a böjtje: olyan szöveget gépelünk be, amit nem lenne szabad, olyan személynek továbbítva, akinek életveszélyes. S már kész is a baj.
A Bocs, félrement! című vígjáték ezt a 21. századi alaphelyzetet aknázza ki, s a modern kommunikációs formát és technológiát az emberiség egyik legősibb toposzával, a házastársi hűtlenséggel kombinálja. Sok eredetiséget ne keressünk a darabban: természetesen a szeretőnek, Wandának (Péter Kata) szánt forró, szexis vallomás landol tévedésből a decens és nettapasztalatlan feleség, Stephanie (Kovács Patrícia) vadonatúj gépén, s ezzel az önmagát odaadó férjnek álcázó Richardról (Schruff Milán) a lepel le is hullik. Azaz hullna, ha nem kanyarítanának a szerzők ebből a szituációból másfél órás darabot, s ezért a férj nem találna ki újabb és újabb kommunikációs trükköket, hogy mentse az irháját. A keresztbe-kasul zajló, perverz csetjátékba a szeretőn és a nejen kívül hamarosan bekapcsolódik Richard Hillary Clintonnal bizarr online kapcsolatot ápoló, geek barátja, George (Mészáros Máté) és a hölgy cinikus szingli barátnője, Peg (Járó Zsuzsa) is. Jól ismert típusok mind az öten a hazug macsótól a túlsúlyos és megkeseredett hajadonon át a szép, de butácska naiváig.
A szerzők persze alaposan összegabalyítják a szálakat, kaotikus viszonyrendszereket teremtve ki- meg visszafordítják a személyiségeket, úgyhogy nehezen tudjuk követni, melyik szereplő igazából milyen jellem, no és hogy ki kivel és miért van együtt a hazugságlavina végén. A színpadkép megalomán látványossággal igazán nem vádolható: öt szereplőt látunk egymás mellett ülni egy asztalnál, mellettük bögre vagy vizespohár, kilógó lábaik és asztal fölé emelkedő karjuk-fejük, plusz egy-egy, a nézőknek hátát mutató laptop a fullminimalista díszlet. A kopár látványt azonban mozgalmas események és szikrázó humor ellensúlyozza, amit maradéktalanul sikerült átültetni magyar nyelvre, és – univerzalitása miatt – a cselekmény megértése-átélése sem lehet gond. A rendező Paczolay Béla castingja csillagos ötöst érdemel: Kovács Patrícia például az egyik legsokoldalúbb magyar színésznő, akinek simán elhisszük az ostobácskán pillogó háziasszonyt és a haját összeborzoló, körmeit kiengedő szexi vadmacskát egyaránt. Mészáros Máté persze hogy a lúzer haver, ahogy Járó Zsuzsa és Péter Kata is sztereotip jellemeket hoznak abszolúte magas színvonalon. A színjáték a sajátságos dialógusok, a gyorsan pergő verbalitás mellett a mimikára és a gesztusokra épít elsősorban: egy-egy lendületesen megcsapott billentyű, dühösen grimaszoló arc, rémült tekintet fejezi ki a karakterek lelkében és csetablakaiban dúló viharokat és viszonyokat.
A dramaturgiai összefüggések épek maradnak mindvégig, a szöveg sodró és tényleg nagyon vicces: a poénok jól kiszámított ritmus szerint érkeznek, az öt színész magabiztos profizmussal dobálja ide-oda a labdákat. A fordításnak sikerült elkerülnie a kimódoltság és nehézkesség csapdáját: az internetnyelv, a digilektus használata rejthetné leginkább magában ezeket a veszélyeket, de a rövidítések, emotikonok használata sem teszi kínossá az egészet vagy lassítja le az előadás iramát. A hétköznapi alaphelyzetből kikerekített, bizarrá váló, és nem mellesleg az emberi természetről sok pozitívumot elmondani nem tudó vígjáték kiváló szórakozás igazi nagy nevettetőkkel. Többet senki ne várjon tőle, mert bár itt-ott cseppnyit el is gondolkodtat, arra nincs módja és szándéka sem, hogy bárkinek súlyos kínokat okozzon.
Hegedűs Barbara
