Április 13-án pénteken mutatták be a Belvárosi Színházban Stephen Sacks amerikai szerző kétszereplős komédiáját, a Valódi hamisítványt, amire egyáltalán nem hatott a baljóslatú nap, a 90 perc minden pillanata igazi jutalomjáték volt Hernádi Judit és Kern András számára, akik bizony ki is hoztak mindent a vicces, ám néhol édes-bús történetből.
A díszletet, amelyet a darabot rendező Valló Péter álmodott színpadra, egyszerűnek is nevezhetnénk, ám erről szó sincs. A lepukkantnak tűnő lakókocsibelső minden egyes részlete jelentéssel bír, kezdve az Indiana Jones posztertől egészen a rettenetesen giccses bohóc festményig, ezek az elemek mind kelléké válnak majd a színészek kezében az előadás során. Az biztos, hogy az Eagles dalát, a Hotel Californiát hallgatva, nem nehéz azonnal az amerikai bakersfieldi lakókocsiparkba képzelnünk magunkat egy forró nyári napon.
Ebben a környezetben ücsörög Maud (Hernádi Judit) egy whiskysüveg társaságában, és egy lemondó „tökömet má” felkiáltással azonnal előcsalja a nézőkből az első mosolyokat. Az ötvenes éveiben járó asszony leopárdmintás cicanadrágjától kezdve a mélyen dekoltált rikítórózsaszín pólójáig, mindenben a hozzáérkező élre vasalt öltönyt és keményített fehér inget viselő Lionel (Kern András) ellentéte. Ám egyvalamiben mégis partnere tud lenni, a férfi éles és szarkasztikus mondataira minden esetben végtelenül frappáns válaszokat ad.
Hamar elérkezünk a találkozás céljáig, a „feketeöves turkálós” elmeséli, hogy milyen képtelen módon jutott hozzá egy Jackson Pollock festményhez, mindösszesen 3 dollárért. A képen sajnos nincs aláírás, ezért Lionel szaktudására van szükség, aki korábban a MET igazgatójaként tett szert hírnévre művészeti körökben, hogy kiderüljön, Maudra milliók várnak, vagy valóban egy filléres mázolmány került a birtokába. A férfi természetesen nem hisz a csodákban, és ennek megfelelő szkepticizmussal és lenézéssel kezeli az asszonyt, ám azzal nem számol, hogy az együtt töltött délután alatt, ahogy egyre jobban megismeri Maud-ot, meglátja benne az értékes embert, aki túl a pénzszerzési lehetőségen, az igazának bebizonyításáért küzd. Egészen pontosan azért, hogy igazolást találjon arra, hogy az őt ért tragédiák ellenére van valami értelme az életnek, van valami cél, ami miatt megéri minden egyes nap küzdeni. „Nem ez a művészet lényege?” kérdezi, és hangjában ott van a mélyről feltörő hit a néha valóban előforduló csodákban.
Hernádi Judit és Kern András szócsatái szórakoztatóak, Kovács Krisztina fordítása nagyon jól adja vissza a poénokat, illetve a vulgárisabb kifejezések sem tolakodóak, olyan átgondoltan vannak beépítve, hogy azonnal értjük, ezeknek itt helyük van. Kiválóan érzékeltetik, ahogy Lionel egyre inkább levetkőzi a pökhendiségét a whisky és az asszony közvetlen viselkedése miatt, akinek társalgási stílusát valóban újra kellene fényezni, ám ettől függetlenül is képes rokonszenvet ébreszteni a férfiban. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint amikor Lionel szájából is elhangzik a „tökömet má” felkiáltás, ugyanazzal a hangsúllyal…
Nem csak a két színész számára öröm ez a darab, nekünk nézőknek is igazi jutalom, hogy ismét együtt láthatjuk őket a színpadon. Nem mondhatom, hogy csak felhőtlen szórakozás vár ránk a 90 perc alatt, mert helyet kap majd néhány drámai pillanat is, ami a lelkünket is megérinti, de abban biztos vagyok, hogy aki beül erre az előadásra, az legalább egy estére újra hinni kezd majd a csodákban. Ne hagyjátok ki, #menjetekszinhazba.
