Sok történetet olvastam már arról, hogy színházi embereknek szegezték a kérdést: mi lett volna belőlük, ha nem a színházat választják? Érdekes módon sokszor találkozik az ember ilyenkor kizárólagosság elvével: hogy ők elképzelni sem tudnak mást a színpadon kívül. Nem is tudtak volna mást csinálni. A Second Life című előadásban Ötvös András, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Schruff Milán és Járó Zsuzsa mégis belegondolt egy alternatív valóság lehetőségébe. Hová jutottak volna, ha másképpen döntenek? Persze a végkimenet egyértelmű: az utak nem véletlenül vezettek Tháliáig. Talán nincs is olyan, hogy véletlen. Talán nincs is más megoldás, mint a színpad. De alternatív utak vannak.
Lehet egy olyan valóság, ahol én jobbra léptem, s nem balra, és az életem elképzelhetetlenül más ahhoz képest, mint amit most megélek. Mészáros Máté dönthetett volna úgy, hogy hátrahagyja a színházat, és gyógymasszőr képesítésének megfelelően dolgozik. Ám a szerelem, az szerelem: letagadhatatlan. Kibukik belőle a színház ellentmondásossága, nehézsége, szívfájdalma, de a könnye kicsordul: hogy nem lehet ott. Talán egy kívülállónak nehezebb megérteni, milyen mélységeket is hoz felszínre a színész zseniálisan felépített és előadott monológja: a szakma kiszámíthatatlansága, összeegyezhetetlensége a magánélettel, de az örök szenvedély, szerelem! – amely hozzáköti. És ami nélkül, talán, nem is lehetne csinálni.
Ez a színházszerelem és a hit erősen egymásba fonódik az előadásban. Öt színészünk közül kiváltképp Ötvös András története az, amely a legmélyebb és legfontosabb üzenetet hordozza: úgy érzem, hitet ad, nemcsak a színházban, de az életben még inkább. Mankót a nehézségekhez – végtére is, valahol, ez a színház feladata is. Fiatalként papnak készült, életének nehézségeivel a hit erejével szállt szembe. Kereste a megoldást, fájdalmai közepette bár már imádkozni sem tudott, végül mégis felismerte a kegyelmet: úgy, ahogy nem is számított rá. Valóban megrendítő monológ ez, amely hatalmas erővel és hatással bír: hitet ad a láthatatlanban, amely arra tanít, hogy Isten nagyon is látható, csak nem feltétlenül olyan megtestesülésben, amilyenben számítanánk rá. De ha keressük őt, meg is találhatjuk.
Ezért is szívmelengető az előadás, amelyet a szereplők közösen írtak rendezőjükkel, Dömötör Andrással. Véleményem szerint az a színház, amely hitet ad, mindenható. Márpedig az alternatív valóságban történő kalandozás szórakoztató pillanatokkal teli, humorral átszőtt, olykor ironikus, nagyon is őszinte sorsokat mesél el, mégis furcsa módon azt az egy valóságot erősíti, amelyben most is benne vagyunk. Az élet ígéretességét, a hit reményteljességét, hogy jönni fog majd valami jó, hogy van értelme és oka annak, hogy most itt vagyunk – ha hiszünk benne. Így kalauzol el az előadás színészeink személyes valóságába, álmaikba, amelyek főzés közben kerítik hatalmukba őket egy nagy családról, vagy gondolatokba egy másik életről, ahol gépükkel a felhőket szelik, esetleg rocksztárként tépik a basszusgitár húrjait. Ennek következtében a néző hamarosan eljut arra a pontra, hogy magának is feltegye a kérdéseket. Ekkor már kevésbé az a gondolat fontos, hogy mi lett volna, ha nem balra lépek – mint inkább az a kérdés, hogy miért ezt az életet kaptuk, miért ez az a valóság, amely megadatott? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: mert itt van dolgunk. És itt vannak álmaink.
