A Hyppolit, a lakáj az 1931-es, klasszikus filmfeldolgozás óta (amely Zágon István színműve alapján készült) rengeteg színházi előadásban is újjászületett már. Úgy tűnik, ezt a darabot sem az alkotók, sem a közönség nem tudja megunni, mindig alkalmas arra, hogy szórakoztató formában tartson tükröt a mindenkori képmutatás és úrhatnámság elé.
A Hyppolit avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál is Mohácsi János rendezésében, az Orlai Produkció gondozásában került színpadra. Az Orlai Produkció előadásainak jellegzetessége, egyben fenntarthatóságuk titka, hogy kamaratermi előadásokat játszanak nagyszínpadon, kevés szereplővel, de gyakran hatalmas sikerrel.
A színlap szerint a Mohácsi testvérek által mai színpadra alkalmazott szövegváltozat az első pillantásra szalondarabnak tűnik. Első felvonása az újgazdag család szedett-vetett szalonjában játszódik: a vidám család az édesanya az ötvenedik születésnapját ünnepli. Hamar kiderülnek az erőviszonyok, amelyeket átrajzol a megjelenő Hyppolit: igazából egy varázsló, aki betoppan a harmincas és a kilencvenes éveket egyszerre idéző lakásba. Őt nem a háziasszony, Schneiderné (Csákányi Eszter) rendeli meg, hanem ötvenedik születésnapi ajándékként kapja a férjétől és a lányuktól, Terkától. Az alkotók sok extra szálat adtak hozzá az eredeti történethez, ezek által újabb és újabb jelentésrétegeket nyert az előadás: Schneiderné és Makáts kevésbé titkos viszonya; Mimi új alakja (Hyppolit egyik unokahúga); Hyppolit másik unokahúga, a pszichológus Márta, aki Palikával, Schneiderné kissé zaklatott öccsével talál közös hangot; valamint a végső csavar, amikor kiderül, hogy Terka szerelmének, a grófi származású, de származását titkoló ifjúnak igazából Hyppolit az édesapja.
Mohácsi és állandó alkotótársainak rendezéseiből sohasem hiányzik a varázslat: amikor az előadás tételmondata elhangzik, attól a pillanattól kezdve lehet várni annak beteljesülését. Most is így volt ez: a közönség jókat kacag, Csákányi Eszter zseniálisan alakítja a hisztis háziasszonyt, Kulka néha komornyik, néha méltóságteljes úr, aki minden helyzetben rendet teremt, ugyanakkor néha mintha egy pillanatra zavarba hoznák: például nem tudja az ál-femme fatale házasságszédelgőt (Pető Kata) kitenni a házból.
Kulka mondja ki a tételmondatot és a végén bizonyít is, akár természetfeletti eszközökkel: ő boldogságot fog hozni ebbe a házba, minden feladata erre összpontosul, addig nem megy el. Így a végén, mikor Schneriderné öccse öngyilkos lesz, egyéb megoldás híján Hyppolit újból elmondja a varázsigét, visszaforgatja az időt és minden rendbejön: a házaspárt összehozza, az öccsöt feltámasztja, még a femme fatale és Makáts is egymásra találnak.
Látható tehát, hogy a szereposztás parádés: Kulka, Csákányi, Elek Ferenc. Ők a hátukon elvihetnek akármilyen színdarabot is. De jelen esetben erre még néha nem készek. Kulka nem találta meg a szerepben az igazi szálat, ingadozott a méltóságteljes úr és az alázatos komornyik között, bizonytalanság áradt belőle. Csákányi szélsőséges érzelmi jeleneteiben magára vonta a figyelmet, de nem volt alkalma nagyon árnyalni szerepét. Elek Ferenc ügyesen játszott a Csákányi és közte fennálló korkülünbséggel — remek párost alkottak. A közönség sokat kacag, a színészek jók, de az egészből hiányzik a korrajz mélysége. Bár Mohácsi rendezésében megtalálhatóak stílusának jellegzetességei (varázslat, humor, talán a megszokottnál kevesebb zene), az Orlai Produkció jellegzetes sorozatába is jól illeszkedik a színmű választásával, de mintha sok szálat nem varrtak volna el az alkotók.
De az is lehet, hogy a rendező az évad végére elfáradt, és nem akart társadalmi tükröt állítani, hanem csak egyszerűen szórakoztatni szeretné a közönséget. Úgy, ahogy azt a Belvárosi Színházban illik.
