Az Orlai Produkciós Iroda a volt Budapesti Kamaraszínházban nagy sikerrel játszott Rose című darabot újítja fel. A Vári Éva játszotta monodrámát november 12-től a Spinoza Házban láthatja a közönség. Ilan Eldad rendezővel beszélgettünk.
Ilan Eldad: Jól sikerült a próba, Vári Éva nagyszerű volt. Nem a nulláról kezdünk dolgozni, ez egy tíz évvel ezelőtt megcsinált előadás, és sajnos ma is érvényes, ha nem még érvényesebb, mint akkor. Évával több anyagon dolgoztunk együtt, van egy közös fluidum. Hála Istennek ez nem egy olyan produkció, ahol forgószínpad meg nagy díszlet meg szökőkút meg nem tudom, még mi minden van, hanem egy ember van a színpadon, és nekem ez elég.
Hogyan találta őt a szerepre?
Ilan Eldad: Ez az első dolog, amit vele csináltam. Minden monodráma totális odaadást kíván. Itt ráadásul egy személyi tragédiáról van szó, ami visszatükrözi egy egész századnak a tragédiáját, a II. világháborút. Éva személyében egy olyan színésznőt ismertem meg, aki erre a totális odaadásra képes. Ezt meg lehet érezni. Az ember vagy meghallgatást tart egy szerepre, vagy bízik a megérzéseiben. Ez utóbbi főleg akkor működik, amikor egy olyan országban dolgozom, ahol nem ismerem az egész színészgárdát. Mostanra már ismerem, mert csináltam elég sok előadást. Általában egy beszélgetés elég, hogy megérezzem egy-egy szerep lehetőségét. Van, hogy az ember csalódik, de ritkán, hála Istennek. Évánál abszolút bejött a dolog, rögtön megvolt a közös hang. A közös munka még sok produkcióval folytatódott, beleértve a Hat hét, hat táncot, amit Kulka Jánossal és Vári Évával csináltam. Két remek színész. Én, mint rendező, a színész színházában hiszek. Ez sokat követel, de megéri. A Rose tíz évvel ezelőtti kamaraszínházi bemutatóját látta Martin Sherman, a szerző, és elégedett volt. Az mindig jó, ha tudom, hogy az eredeti szerző meg van elégedve azzal, amit lát. Ez nem mindig van így, voltak már olyan tapasztalataim is.
Hol találkozott a darabbal?
Ilan Eldad: Láttam Tel-Avivban, és nagyon megfogott az anyag, tekintve, hogy az én személyes sorosom hasonló, bár hála Istennek, nem ilyen tragikus, mint Rose-é. Annak idején két darabot hoztam Magyarországra: ezt és a Johnny háborúját Bozsó Péternek.
Honnan jött a felújítás ötlete?
Ilan Eldad: Ez Orlai-ötlet. Tibor megkeresett, és mondta, hogy csináljuk. Az ember olvas híreket, nézi a televíziót, tudja, mi történik. Én nem különítem el a mindennapi életet és a politikát. Kezdve azzal, hogy vannak olyanok, akik a holokausztot letagadják. A másik dolog, hogy jöttem november 3-án Magyarországra, és olvastam a repülőn a híreket. Láttam, hogy Horthy-szobrot avatnak. Nekem sok barátomat, ismerősömet vitték el Horthy alatt. Sokan féltek. A színház persze nem tudja megváltoztatni a történelmet, de a Rose-zal emlékezhetünk. Nem egy nagy szobor, vagy bármi, mégis: a Rose az én emlékművem.
Az emlékezésre jobb hely a Spinoza kisebb színpada és nézőtere?
Ilan Eldad: Igen, sőt. Vagy, ahogy Parti Nagy Lajostól tanultam: sőtisszimó. Az a koncepcióm, hogy Rose Süvet ül, ezt nem a szerző írta bele, én tettem hozzá. A Süve az a temetés után kezdődik, hét napig tart. Nem dolgoznak, imádkoznak, történeteket mesélnek az elhunytról, emlékeznek rá, elbúcsúztatják. Rose így meséli el nekünk az életét, amihez ez a kisebb, intimebb tér nagyon ideális. A mai fiatal generációtól nem várható el, hogy érzelmi alapon érintett legyen a múlt század történelmében, de az emlékezést, a történetek átadását nagyon fontosnak tartom.
