- Második munkád ez Orlai Tiborral, tavaly márciusban A hét asszonyában dolgoztatok együtt. Annak köszönhető ez a mostani?
- A hét asszonyánál Csákányi Eszter keresett meg. Szeretett volna Parti Nagy Lajos írásaiból összehozni egy színházi előadást. Régóta ismerjük egymást, és úgy gondolta, hogy tudnék ebben segíteni. Tehát akkor az egyik színész kérte föl a másikat egy közös munkára. Most az Esőember esetében kicsit másról van szó, ez produceri felkérésre történt. Soha senki nem kínált még föl nekem darabot, szinte kész szereposztással. De mivel A hét asszonya munkafolyamata annyira sikeres volt – nem csak a végeredmény, hanem maga a próbaidőszak is –, hogy akkor arra gondoltam, ha Orlai Tibor bármire fölkér, azt el fogom vállalni. Ez lett most az Esőember. Az persze komoly vonzerő volt, hogy ezekkel a színészekkel dolgozhatom. Nagy Ervinnel még nem volt közös munkám, de mindig tetszett, akár filmen, akár színházban láttam. Kulka János pedig épp akkor volt a kaposvári színház nagyágyúja, amikor én ott statisztáltam a főiskolai éveim előtt. Ő volt az egyik, akitől elkezdhettem tanulni, ellesni a színházat. Izgalmas feladat ez a mostani; egyszer csak úgy hozza a sors, hogy én lehetek az ő rendezője.
- Mennyire volt a fejedben az Esőember? Akár az egész film, akár a sztori, akár a színészek.
- Körülbelül annyira, mint mindenki másnak. Emlékeztem, hogy Dustin Hoffman mennyire tökéletesen alakít egy autistát, és hogy Tom Cruise mennyire méltó partnere ebben. De hogy miről szól, mit rejt, mi benne a lényeg, arra nem nagyon szoktak emlékezni az emberek, és bevallom, én is így voltam vele. Épp ezért nem is a filmet akarjuk feleleveníteni, és az sem lehet cél, hogy Kulka „két vállra tudja-e tenni” Dustin Hoffmannt. Ez nem összehasonlítható. Inkább azt próbáljuk megtalálni, hogy mitől örökérvényű a történet. Nem az érdekel, hogy egy színész el tud-e játszani egy autistát. Persze, hogy el tud. Az Esőember sokkal több rétegű dologról mesél, nem csak arról, hogy mennyire komikus tud lenni egy autista az általunk normálisnak nevezett világban. Itt a kisebbik Babbitt fiú, Charlie története az igazán izgalmas. Olyan, mint egy görög sorstragédia. Meghal az apja, akivel gyerekkora óta súlyosan sértett volt a viszonya, ezt sosem tudták megbeszélni. Ezek után megtudja, hogy mindent a bátyja örökölt, akinek a létezéséről eleddig nem is tudott, ráadásul nem egy egyszerű eset… És Charlie nekilát, megpróbálja végigvinni a dolgot. És igyekszik nem összeroppanni a feladat súlya alatt. Ez egy jó alaphelyzet. Adott hozzá egy katalizátor, egy furcsa médium, Raymond. Aki képes kivetíteni a mi összes furcsaságunkat. Arról mesél, hogy milyen, amikor az ember kizárja magából a világot. Ez számtalan alapkérdést vet föl: vajon ki a más? Akire mondják, hogy más, vagy aki mondja, hogy te más vagy. Egyáltalán: mihez képest más? Ugyanolyanok vagyunk-e, vagy mind a hatmilliárdan különbözünk egymástól? Mennyire tudunk törvényekhez ragaszkodni? Mennyire vagyunk törvénytelenek? És mi a normális? Ráadásul rájöttem, hogy az „esőemberség” nagyon sok történetben jelen van.
- Úgy érted, a kívülállóság?
- Igen, de attól függ, mihez képest. Ha levesszük az orvosi tüneteket, és csak azt nézzük, hogy ez egy archetípus, mert nem olyan, mint a többiek, akkor esőember Gandhi, Poirot, R2D2, vagy Gombóc Artúr. Ha Micimackót kiveszem a Százholdas Pagonyból és beteszem a Wall Streetre, akkor ott Micimackó az esőember, de ha visszateszem a Százholdas Pagonyba, akkor mindjárt a helyére kerül, mert ott van az összes többi esőember haverja. Mert abban a rendszerben az a normális. Ha ketten vagytok egy autistával, akkor melyikőtök a furcsa? Hozzád képest ő, de hozzá képest te.
- A filmben nem éreztem ennyire hangsúlyosnak sem Charlie történetét, sem ezt az átvitt értelemben lévő esőemberséget. Ezek szerint ti dramaturgiailag máshogyan súlyoztok, és a szövegben is lesz eltérés.
- Igen, Zöldi Gergely fordította a darabot, és a dramaturgiai munkák nagy részét is ő végezte el. Olyan módon sűrítette a történetet, hogy teljes mértékben azt szolgálja a szöveg, amit ki akarunk hozni belőle. Térben és időben teljesen behatárolhatatlanná, anakronisztikussá szeretném tenni, mert ez nem egy sima sztori a 80-as évekből. Erre a gondolatra nagyon gyorsan rákattantak a színészek, és elkezdték ők is keresgélni, hogy hogyan lehetne erősíteni ezeket a vonalakat. Szeretem azokat a gondolatokat, amiket a próbák folyamán hoznak be a színészek. Ez lehet akár csak egy improvizált félmondat, vagy egy gesztus. Olyan, mint egy nagy patchwork: a Gergő által lefordított jelenetsort a színészekkel közösen varrjuk össze, a saját képünkre formáljuk a szöveget. Kulka Jánoséra, Nagy Ervinére, Urbanovits Krisztáéra, Cseh Juditéra, Simicz Sándoréra. És persze Garas Dezsőére és Kézdy Györgyére.
- Garas Dezső és Kézdy György kettős szereposztásban játssza a pszichiátert. Hogyan próbálsz velük?
- Megpróbálom mindkettőjük reakcióiból összerakni azt, ami mindkettőjükre érvényes. Sosem próbálok meg ráerőszakolni egyikőjükre se semmit, ami mondjuk a másiknak áll jól. Nem akarom, hogy másolják egymást. Ez nem egy olyan szerep, hogy bárkivel behelyettesíthető. És nagyon kíváncsi vagyok Garasra és Kézdyre is. Ráadásul magamat is sok mindentől megfosztanám, ha ugyanúgy állítanám be őket. Ha Garas áll ott, akkor vele, belőle próbálok Ha Kézdy, akkor aznap ő dr. Bruener. Az emberek egy üres A/4-es lapról is mást tudnak mondani, nemhogy egy szerepről…
- Viszont akkor ez dupla próba, neked is, és a színészeknek is. Meg talán máshogy alakul egy-egy jelenet, hiszen két különböző emberről van szó.
- Előfordul, hogy Kézdy és Garas nézik egymás próbáját. Ervin és Jánost pedig olyanfajta színészek, akik tudják működtetni a szituációt, ha az világos a számukra. Úgy értem, alakhelyesek. Tehát nem Nagy Ervin áll szemben Garas Dezsővel, hanem Charlie Babbitt dr. Bruenerrel. És nekem nem az a lényeg, hogy minden előadáson mindig ugyanott üljenek le, ugyanúgy nézzenek össze, ugyanakkor menjenek át a színpad egyik oldaláról a másikra, hanem az, hogy érvényes legyen a szerep, a jelenet, a szituáció. És ez nem attól függ, hogy az egyik szerepet éppen ki játssza, mert itt négy olyan színészről van szó, akik, ha tudják, hogy mi miért történik, akkor nem tudnak rosszak lenni.
- Három hetet próbáltatok áprilisban. A bemutató június végén lesz. Most mi történik?
- Kulka János a Nemzetiben próbál, erre az időre leálltunk, időnként azért előveszünk egy-egy jelenetet. Szerencsére többnyire két-háromszereplős jelenetekből áll a darab, így tudunk haladni, apránként. Szeretném, ha addigra elkészülnének a fények, a zenék, a színváltozások, hogy mire megint mindenki ráér, csak bele kelljen állniuk egy kész technikába. Most olyan stádiumban vagyunk, hogy mondjuk meghívtam egy csomó barátomat vacsorára, és minden ott áll az asztalon megmosva, előkészítve, földarabolva. Már csak be kell gyújtanom a sütőt. Nekem most ilyen főzés előtti cigiszünet van…
/Rick Zsófi/
