- Gondolom, több tucat szövegkönyvet olvasol el. Miért épp az Esőemberre esett a választásod?
- Amióta művészeti menedzseléssel foglalkozom, a tevékenységem jelentős része a minőségi populáris kultúrateremtés területére szorítkozik, de itt is értékhordozó produkciókat igyekszem létrehozni, fontosnak tartom, hogy minden előadásnak legyen társadalmi üzenete. A Hat hét, hat táncban a másság, és kiemelten a homoszexualitás kérdésköre merül föl, a Sírpiknik a középkorúak azon problémájáról szól, hogy újra lehet-e kezdeni az életet, ha valaki ötven-hatvanévesen egyedül marad, a Csókol Anyád! az anya-fiú kapcsolatot járja körbe. A két legutóbbi előadásunk szándékosan komolyabbra sikeredett: inkább a művészszínházi irányvonalba illeszkednek. A Kisded játékok az iskolai erőszakkal, azon belül is a nemi erőszakkal foglalkozik. A Kupidó pedig a megszokott családmodell válságát, a rohanó társadalmat, és a szex-politika-gazdaság egyre inkább összefonódó és előtérbe kerülő hármas egységét boncolgatja. Ezek mellett úgy éreztem, hogy az autizmus is egy olyan témakör, ami szintén a mássággal foglalkozik, de nem törődünk vele eleget. Sok olyan emberrel találkozunk, akit furcsának látunk, de nem tudjuk, hogy miért. És emiatt megbélyegezzük. Ez a mi társadalmunk jellemzője. Az, hogy valaki egy kicsit másképp látja a világot, másmilyen az észjárása, a gondolatisága, nem jelenti azt, hogy ez rossz. Mert a saját rendszerén belül minden teljesen rendben van. Inkább meg kellene tanulnunk megérteni egy másik látásmódot, még akkor is, ha az nagyon más, mint a miénk. Az Esőember azt mutatja meg, hogy egy autista ember azzal, ahogyan létezik, szeret, gondolkodik, hogyan tud egy másik embert megváltoztatni, másik pályára állítani.
- Ki ajánlotta a darabot?
- Debreczeni Juli és Zöldi Gergely hívta föl a figyelmemet arra, hogy van a filmnek színpadi változata. Megörültem, mert ez megint egy olyan téma, amivel lehet üzenni, amivel föl lehet hívni a figyelmet valamilyen fontos társadalmi problémára. Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan folynak Börcsök Enikő Nemsenkilény című előadásának a próbái, ami szintén az autizmussal foglalkozik, de egészen más szemszögből. Autista írók könyveiből Gyulay Eszter készített egy szövegkönyvet, tehát az az előadás az ő oldalukról mutatja meg a mi világunkat. Ha megnézzük, hogy ők mit gondolnak rólunk, vagy hogyan viselkedünk az ő logikájuk szerint, akkor rögtön elgondolkodunk: miért is ez a normális, ahogy mi élünk? Azért, mert mi vagyunk többen, nem biztos, hogy ez a norma. Sokkal toleránsabbnak kell lennünk. El kell fogadni, hogy nem csak egyetlen vélemény létezik, ami a miénk. Egymástól teljesen függetlenül jött ez a két produkció, de nagyon örülök, hogy így egymásra csúsztak. A Nemsenkilénynek Veszprémben lesz a bemutatója, aztán ősztől átkerül a Trafóba. Az Esőembert a Belvárosi Színházban mutatjuk be, ez év júniusában.
- Az autizmusról az emberek többségének csak halvány sejtései vannak. Te többet tudtál róla, vagy csak most kezdtél el vele foglalkozni?
- Valamennyit persze tudtam róla, de igazán ez a két produkció sarkallt arra, hogy belemélyedjek a témába. Dr. Simon Judit segít nekünk abban, hogy hitelesek legyünk. Hiszen hiába színház, mégsem egy elnagyolt figurát kell alkotni, hanem olyat, aki valóban létezhetne. Sokan az autistákat értelmi fogyatékosnak tekintik. Ezt mindenképp szeretnénk elkerülni, sőt, meg is cáfolni. Judittal egyelőre egy beszélgetésünk volt, de a próbafolyamat alatt jön még hozzánk többször.
- A főszereplőt, Raymondot Kulka János, az öccsét, Charlie-t Nagy Ervin játssza. Rögtön ők jutottak eszedbe?
- Abszolút. Még csak az angol szövegkönyvet olvastam, de teljes mértékben rájuk képzeltem el. Mindkettőjükkel dolgoztam már, azt hiszem, a barátaimnak tekinthetem őket, így a munka még jobban fölértékelődik. Ráadásul éppen akkor forgatták a Kaméleon című filmet, amikor először szóba került az Esőember. Tudtam, hogy jól dolgoznak együtt. A legnagyobb megtiszteltetés azonban az volt, amikor a pszichiáter szerepére fölkértük Garas Dezsőt és Kézdy Györgyöt, hogy kettős szereposztásban vállalják el. Mindketten első hívásra elfogadták. Azt hiszem, az ő személyük, az ő kultúrájuk, aurájuk hitelesíti az előadást. És persze az egész csapatot motiválja a velük való munka. Az is öröm, hogy Anger Zsolt rendezi a produkciót, vele A hét asszonya kapcsán dolgoztam már együtt, nagyon jó munka volt. A jelmezeket tervező Cselényi Nórával és a világítást tervező Bányai Tamással sem ez az első közös produkciónk. A díszlettervezőt, Sebő Rózsát nem ismertem, de mindig örülök, ha friss látásmóddal találkozhatom. Itt ennek különösen nagy jelentősége van, hiszen a film road-movie-nak készült, és habár a színpadi verzió ezt ügyesen kikerüli, mégis fontosak bizonyos térbeli megoldások. Őt Anger Zsolt javasolta, csak úgy, mint Cseh Juditot, Urbanovits Krisztinát és Simicz Sándort. Judit Charlie barátnőjét játssza, Kriszta és Sándor több kisebb szerepben lép színpadra. Bízom Zsolt döntéseiben, elfogadtam a tanácsait, javaslatait. Én nem szoktam beleszólni a művészi kérdésekbe, nem vagyok színházi szakember, nekem az a feladatom, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy ők a legoptimálisabb körülmények között dolgozhassanak. A biztos hátteret kell nyújtanom.
- Miért a Belvárosi Színház lesz a helyszín?
- Elég sok színházzal kapcsolatban álltunk, az eddigi produkcióinknak a Thália Színház, a Nemzeti Színház, a Müpa, a Centrál Színház, a Trafó és a Pesti Színház adott otthont. Legtöbbször a Tháliával dolgoztunk, de hogy most mégis a Belvárosi Színházat választottuk, annak főleg az az oka, hogy olyan helyet kellett találnom, ahol nem minden nap van műsor, tehát tud alkalmazkodni az általunk kitűzött időpontokhoz. Az elhangzott nevekből kiderül, hogy sok helyen és sokat játszó művészekről van szó. Változatlanul nagy örömmel és szeretettel játszunk a Thália Színházban, de tudomásul kellett venni, hogy az évad során nehéz lett volna egyeztetni a művészeket. Persze, még így is kellett kompromisszumot kötnünk. Mivel nem egy folyamatosan működő színházról van szó, a mi szervezési feladataink megnőttek, különösen a logisztika és a műszaki háttér vonatkozásában. De ezt föl tudjuk vállalni az ügy érdekében.
- Azt mondtad az előbb, a Kaméleon forgatásának az idején került szóba először az Esőember. Az ember nem is gondolná, hogy ennyi idő előkészíteni egy projektet…
- Sokan azt hiszik, hogy az olvasópróbán indul egy produkció. Én másfél éve dolgozom ezen. Úgyis mondhatnám, hogy az én munkám legnagyobb része már be is fejeződött. Viszont ért egy nagy csalódás az előkészítő munka során. Életemben először találkoztam azzal, hogy a médiatámogatókon kívül – akiknek nagy tisztelettel köszönöm a munkáját, a segítségét és a hozzáállását – igazából nem sikerült egyetlen financiális szponzort sem találni. Ez kicsit elszomorított. Tudjuk, hogy válság van, hogy növekszik a munkanélküliség, de nem gondoltam volna, hogy éppen ez a téma nem érinti meg az embereket, és nem állnak egy ilyen kiállítású produkció mellé. De ennek ellenére azt mondtam, hogy nem adom föl, és saját erőből, banki segítséggel meg fogom oldani. Mert nekem, nekünk fontos, hogy létrejöjjön.
/Rick Zsófi/
