Interjú Tasnádi Istvánnal és Für Anikóval
2010. 12. 04.

Interjú Tasnádi Istvánnal és Für Anikóval

Az Orlai Produkciós Iroda tavaly mutatta be Tasnádi István Kupidó című darabját. Eddig az Iparművészeti Múzeum dísztermében játszották, de most új helyszínre kerül, a Belvárosi Színházba. A darabot beválogatták a Kortárs Drámafesztivál magyar programjába, így december 4-én angol feliratozással is meg lehet nézni. Az író és a női főszereplő, Für Anikó mesél az előadás eddigi útjáról és az új helyszín adta lehetőségekről.

Amikor tavaly beszélgettünk, nagyon boldog voltál az Iparművészeti miatt. Miért kerül át most mégis a Belvárosiba?

Tasnádi István: Valóban zseniális volt az a helyszín, főleg azért, mert tele volt Medici-korabeli falikárpitokkal, melyeken kupidók röpködnek. Ezeket viszont már levették, úgyhogy maradt egy üres, fehér falú terem… És volt egy olyan érzésem is, már a főpróbahéten, hogy a darab első felének nagyon jót tesz a helyszín, de teljesen megöli Cate rémálmát, mert olyan közel vannak a nézők, hogy nem lehet színházilag megoldani ezt a víziószerűséget. Ráadásul nem használhattunk 50 luxnál erősebb fényt, vizet, tüzet, semmit. Minden előadás előtt jöttek, és bemérték a fényt. Ha picit emeltünk rajta, azonnal szóltak. És ezt meg is értem, ezek négyszáz éves falikárpitok. Sokáig nem akartam, hogy bevigyük az előadást egy hagyományos terű színházba, de az győzött meg, hogy jobban meg lehet csinálni ezt a flash-részt, ha van egy komolyabb világítási park, és használhatunk különböző effekteket. Így talán tud előbbre lépni az egész.

Für Anikó: Amit nyertünk a vámon, elvesztettük a réven. Ehhez a „moralitásjátékhoz” remekül passzolt a helyszín, jól ellenpontozták egymást. Viszont volt az egészben valami félelmetes: mivel ez egy remekül megkonstruált, fémszerkezetes, rugalmas épület, minden lépésnél beremegett. És amikor begyűlt oda száz ember, óhatatlanul is a Róma 11 óra című film jutott eszembe, amikor leszakadt a lépcsőház.

Most szinte újra kell rendezned az egészet?

TI: Ez túlzás, játszottuk már más helyeken is.

De a tér teljesen más, a színészek például nem tudnak a nézők mögül érkezni.

TI: Ezt meg lehet oldani. Van egy - számunkra – szerencsés adottsága a Belvárosi Színháznak. Nagyon pici a színpad, olyan, mint egy dobostorta-szelet. Ez nem túl jó, viszont tudjuk használni a két oldalsó járást a színpad előtt a nézőtéri bejárat elején. És mivel emelkedik a nézőtér, pontosan rá lehet látni. A színészek ugyanott jönnek be, ahol a nézők, valamelyest meg tud maradni a közös tér érzete.

FA: Érdekes, nekem mindig vannak színhely-visszatérések az életemben. Az Operaház gyerekkórusában énekeltem, és 8 éves koromban vöröshangyát játszottam az Erkel Színházban. Sok évvel később ugyanolyan vörösben (Vágó Nelly csodálatos jelmezében) Nancy voltam a Madách Színház Oliver! című előadásában, melyet az átépítés idején Erkelben játszottunk. A Belvárosi Színház régen a Filmmúzeum mozi volt, ide kötődnek a tizenéves filmélményeim: Zeffirelli, kicsit később Pasolini. És most ide térek vissza. Csak most nem én nézek, hanem engem néznek.

Olyan élményed volt már, hogy ugyanazt az előadást játszod egy teljesen más kialakítású térben?

FA: Előfordult, hogy egy előadás átkerült másik játszóhelyre, de hogy ennyire flikk-flakkolni kelljen, még nem volt.

TI: A Kupidó egy rugalmas előadás, mivel nyolc puffon kívül nincs díszlete, mindig az adott helyszínt használjuk. Nem rég Debrecenben játszottuk a Modemben, egy kortárs kiállítóteremben. Nagyon más így, de működött! Legyártottunk hozzá egy olyan stílusú festményt, mint amilyen épp a falakon lógott. És ezt a flash-jelenetben a színészek szétvágták. Hihetetlen hatása volt, mert a nézők azt hitték, hogy megrongáltunk egy műalkotást. De ezt csak ott lehetett eljátszani - magára a helyszínre találjuk ki az akciókat.

FA: Hál’ Istennek a szerző él, így lehet variálni…

TI: Már elég sok helyen játszottuk, így mindig más díszletben megy le ugyanaz az előadás. Ez számomra borzasztóan izgalmas. Ha kőszínházban vagyunk, akkor föltesszük a színpadra, de kifelé fordítjuk a nézőteret, így a nézők a színházbelsőt, a csillárt, a páholyokat látják háttérnek. Ez az egy év arra volt jó, hogy kiderüljön, mi működik és mi nem. Most azért vagyok várakozással teli, mert már jó volna megtalálni az előadás állandó helyét, amit ezekkel a tapasztalatokkal a hátunk mögött belakhatunk. És ami eddig nem volt kész, azt befejezzük.

Most a Belvárosiban lesz díszlet, vagy üres színpadon játsszátok?

TI: Összehúzzuk a függönyt, és előtte. Anikóék bejönnek, megnézik a színházat. Van egy kérdés az elején…

FA: …”Szép ez a hely, mi volt ez azelőtt”?TI: És mindig azt mondjuk, ahol épp vagyunk. Volt már színház, múzeum, legutóbb Tatabányán népház… Itt majd azt mondjuk, hogy Filmmúzeum.

Itt kezdték játszani újra Karády betiltott filmjeit 1979-ben. Kígyózó sorok álltak a Halálos tavaszra…

TI: Tényleg? Ez nagyon jó, be is lehetne játszani a flashben néhány kockát az árnyékos-vetkőzős jelenetből. Hisz ez a vízió arról szól, hogy mik pörögnek le Cate agyában. Úgyhogy akár jöhet Pasolini is…

/Rick Zsófi/