Egy egész csemegepult. Minden létező mütyürkéjével, sonkájával, szalonnájával, konzervével, cégtáblájával és műanyag gyümölcsével. Akár meg is ijeszthetne minket. A rengeteg üres tér után, valami komplett, valami egészen részletekbe bocsátkozó díszlet a színen.
Elszoktunk tőle. Amikor ezek az elemek először életre keltek, attól a pillanattól kezdve mikor már nem csak önmagukat jelentették, hanem mindent és mindenkit, arcokat, életeket, már nem lehetett kivonódni a hatása alól. Egyszerűen döbbenetet érzek még mindig, hiszen olyan színházban volt részünk, amiben egy őrületesen tehetséges színész zseniális szöveggel, ügyességgel, és valódi bábszínházzal ötvöződött, és mi bizony könnyesre röhöghettük magunkat! Úgy kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér.
Már-már rémisztőnek hatott az a lezser fölény, amivel uralkodott rajtunk, az a színészi bravúr, amivel egészen egyszerűen nem tudott hibázni, nem tudott kiesni, nem tudott üresjáraton pörögni Ötvös András ezen az estén. Egész testében izzott a heves játékkedv, a magabiztos sziporkázás, a közös nevetés bátorsága. (Rémlik, mintha szerettem volna régen szuperlatívuszokban beszélni. Hogy végre meg is tehetem: elképeszt.) Ötvös András felrobbantotta a színpadot. Ennyi.
Gerlóczy Márton azonos című regénye alapján a darabot színpadra alkalmazta Lőkös Ildikó és Göttinger Pál. Meddig fogom ezt nekik magamban köszönni, nem tudom. És azt sem, hogy ezt az előadást meddig kísérte volna vastaps a Zsinában, ha nem kell rögtön másik előadásra rohanniuk az embereknek. Katarzis volt, hölgyeim és uraim, eufória és boldogság a nézők szemében. A csemegepultos naplójától. A kisemberek megrendítő erejű felmutatásától. Hiszen rólunk szólt, hozzánk szólt, saját magunkon nevettetett, saját magunkat sirattatta el velünk, és igen: minket emelt fel a magasba.
