A Várj, míg sötét lesz egyértelműen Kovács Patrícia jutalomjátéka.
Igazságtalan egy világ a színházé (is): vannak darabok, amelyek már olvasva is mellbe vágnak, és bizony vannak a keményebb diók, amelyek mélyén mocorog ugyan valami „lényeg”, de le kell nyúlni érte, bontogatni, értelmezni és nagyon odafigyelni. Frederick Knott Várj, míg sötét lesz című darabja az előbbi csoportba tartozik, sőt, a kategória mintapéldája: végig lebilincselő, izgalmas thriller, többdimenziós karakterekkel és tűéles jellemábrázolással. Félreértés ne essék: nem együgyűségében, hanem hatásosságában nézőbarát. A történet szerint Susy (Kovács Patrícia), a vak nő egyedül marad a lakásában, mert férje, Sam (Horváth Virgil), vidékre utazik dolgozni. Ekkor furcsa módon megszaporodnak a lakás látogatói: Mike (Szabó Kimmel Tamás) Sam régi barátjának mondja magát, így Susy bizalmába férkőzik, míg Rote (Nagy Dániel Viktor) és Carlino felügyelő (Ficzere Béla) a kilincset egymásnak adogatva igyekeznek elhitetni Susyval, hogy a férje valamiféle bűnügybe keveredett. A három férfi persze bűnözőtárs, akik egy heroinnal teli babát keresnek, amit a furfangos drogfutár a reptéren a gyanútlan Samnek adott át. Az egész álneves látogatás arra megy ki, hogy ezt a babát valahogy megszerezzék. Susy azonban nem hagyja magát, s bár nem lát, hamarosan felgöngyölíti a gyanús szálakat.
A sztori, a szöveg, a szituációk azonban csak akkor működnek, ha ezzel egyidejűleg komolyan is veszik őket. Valójában elég sok lécet tesz fel a darab, azonban Novák Eszter rendezése levert párat, ráadásul azokon a pontokon, ahol a legkönnyebb lett volna átugrani ezeket a léceket.
Kezdjük például a műfaji sajátosságokkal. Egy jó füstös, originál amerikai krimi-thrillerhez térdig érő bűnözőbőrkabát, meg fejbe húzott gengszterkalap dukál: Novák Eszter elővetette a kellék-és ruhatárból az összes kor- és műfajhű összetevőt, ami meg nem akadt a raktárban, azt beszerezte. Mint egy szakácskönyvből főző lámpalázas háziasszony: minden összetevő stimmel és semmit sem felejtett ki. Ez a precizitás sajnos akkor válik semmilyenné, amikor belenézünk Terence Young azonos című filmjébe, és rádöbbenünk, hogy még a díszlet is megszólalásig egyezik a Belvárosi Színházban látottakkal. Aztán ott van a feszültségteremtés kérdése: pár zaklatott, disszonáns dallam, és a hajunk is égnek áll, de… Ne felejtsük el: a színpad nem film! Teljesen színpadidegenül hat minden egyes felcsendülő zene, ráadásul funkciójuk sincs sok. Novák Eszter rendezése sötétben indul, és egy jó adag thrillerklisé-dallammal rögtön alá is húzza, hogy itt most thrillert fogunk látni, pedig erre semmi szükség. A feszültség ott van a jelenetekben, a megteremtett szituációkban, és pláne a színészi játékban: amikor egy kesztyűs kézfej lassan kinyitotta az ajtót, majd még lassabban benyúlt rajta, személy szerint sokkal inkább kezdtem körmöt rágni, mint mikor egy bejáratott zenei frázis figyelmeztetett: most jött el az ideje a körömrágásnak.
A darab legsarkosabb pontja, a feszültség tehát zene nélkül is adott, és a szöveg remekül kihasználja a sötét-világos, vakság-látás ellentéteit: a színpadi fény folyamatos le-föl kapcsolása, a sötétben felgyulladó gyufák, kinyíló hűtőajtók mind-mind működnek, és a többedik alkalommal sem elcsépeltek. Egy sötétben dulakodással, sikoltozással teli jelenetnél persze nagyon könnyen lehetne szörnyen ízléstelen horrorvisítozásig fajulni, de Novák Eszter jól eltalálta az arányokat; ez pedig nem utolsó sorban a kifogástalan színészi munka gyümölcse is.
Ugyanis Kovács Patrícia úgy hozza ezt a vakságában bizonytalan, őzikeszerű nőből vagány nyomozóvá keményedő Susyt, hogy arra a tökéletesnél pontosabb szót nemigen találhatunk; nagy játékszeretettel, könnyedén ugorja meg ezt a nagyon magasra tett lécet. Végletekig hiteles vakságábrázolása zavarba ejtő, hogy aztán sarokba szorított, támadásra kész thrillerhősként is kifogástalant alkosson. A Várj, míg sötét lesz egyértelműen Kovács Patrícia jutalomjátéka: Szabó Kimmel Tamás ravasz és lassacskán elérzelmesedő Mike-ként, Nagy Dániel Viktor és Ficzere Béla igazi lopakodó gonoszként adják neki a lecsapandó magas labdákat. Ki kell emelni a Gloriát alakító Kepes Hannát is, aki a meghajlásakor kapott ovációt nemcsak a cukiságért és az osztálytársi barátságért zsebelhette be, hanem színészi kvalitásai miatt is, hisz játéka a gyerekszínészek leggyakoribb hibáját, a teljesen érzelemmentes, túlkoncentrált szövegmormolást hiteles színjátszással írta fölül.
A Horváth Virgil által formált Sam Susyhoz fűződő érzelmes viszonya pedig egyenesen gyönyörű: a vak feleségét folyamatosan megoldandó kihívások elé állító, vakságát nem gyászos tragédiaként kezelő férj pontos megformálása teszi nemcsak izgalmassá, de igazán mélyen emberivé is a történetet: egy vérengző thrillerben hely és funkció is jutott egy különlegesen szép szerelem bemutatásának – itt pedig minden bizonnyal a legnagyobb lécet is megugrották.
