Takács Katival ülni jó. Nem interjút ad, hanem beszélget. Bevallom neki, hogy már szinte mindent megkérdeztem a többiektől, nincs olyan szeglete a Sírpikniknek, amit ne ismernék. És elmondom azt is, hogy amikor beültem a tegnapi összpróba végére, nem gondoltam, hogy fél óra múlva könnyeket kell visszanyelnem.
- Persze, a komoly részeket könnyebb játszani! – vágja rá rögtön – Valahogy abban nagyobb a gyakorlatunk. A drámairodalomban jóval kevesebb komikai szerep van, mint drámai. Arra kell ráeszmélnünk, hogy a könnyű műfajt sokkal nehezebb játszani.
- Igen, de ez tudható.
- Jó, de amikor az ember csinálja, akkor újra és újra rájön. Aztán amikor elérkezik ez a melodramatikusabb rész, hamarabb megtaláljuk magunkat. De lehet, hogy csak most látom így… A darab elején zajlik az élet, éljük a hétköznapokat, froclizzuk egymást. Aztán belép a férfi, és megbolygatja ezt a „tyúkólságot”. Ez az utolsó nagy jelenet igazi összecsapás a három nő között, talán egyfajta próbája is a barátságuknak. És nagyon jó, hogy Margitai Ágival és Bánsági Ildivel ilyen jól érezzük egymás gondolatait. Ildivel egy színházban vagyunk, de az idei évadtól eltekintve nem játszottunk együtt nagyon sokat. Most viszont sok új színét ismertem meg az ő emberségének – ezeket a pillanatokat meg kell őrizni. Ez nekem egy ajándék ebben a produkcióban.
- Fontos, hogy közeli viszonyban legyél azokkal, akikkel dolgozol?
- Nem feltétlenül a barátságtól függ, hogy jól sikerül-e valami. Vadidegen emberek is csodálatos dolgokat tudnak összehozni, ha jól tudnak együtt működni. Inkább becsülni kell egymást. De amikor ez pluszban megvan hozzá, az nagyon jó. Itt most mindenki ismeri egymást, régóta a pályán vagyunk, ez nagyon klassz munka, ilyen szempontból is.
- Civilben kerültél már olyan helyzetbe, mint az általad játszott Ida? Hogy valaki látványosan le akar csapni a kezedről egy pasit?
- Főiskolás koromban kétszer is, de már nem emlékszem rá pontosan. Ki kell deríteni, hogy a másik mit akar. Ha olyan a helyzet, úgy lépek hátra, mint a szél! Ha komolyan vesszük, akkor nem szeretek játszmázni. Persze a pasik szívesen kacsintgatnak többfelé is, pláne fiatalabb korban. Jól jön nekik, ha több nőnek tetszenek.
- Úgyis a nő választ – mondják ezt általánosságban.
- Ez nem ilyen egyértelmű. Mondjuk inkább: a férfiak képtelenek dönteni, ezért lehet így. Nem vagyok az a cápa-típusú nő. Egyébként azt mondják, hogy mostanában a lányok eléggé pasi-lenyúlósak.
- Egy csomó értéket fölvonultat a darab: barátság, hűség, kitartás, küzdés, őszinteség… Különböző értékrendeket is megmutat. Mi áll hozzád legközelebb a darabból? Mivel tudsz leginkább azonosulni?
- Szerencsés eset: a saját szerepemmel. Az életet nem lehet szorongva leélni. Ami még hátra van, abban nyitni kell. Az édesapám 90 éves korában halt meg. Még az utolsó pár évében is arról beszélt, hogy mik a tervei. Én is ilyen vagyok, és a szerepemben, Idában is ez van meg. Képes arra – bár lehet, hogy ez egy megalkuvás –, hogy jó helyre elrakja a múltat, és tovább éljen, egy új társsal. Azt mondja, nem bír egyedül élni. Én tudok, de minek? Meg kell osztani valakivel az élményeket. Megkeseredik az ember, ha sokáig van egyedül. A másik dolog, amivel maximálisan azonosulni tudok, az a humor. Csak így lehet élni. Valamikor ezt elfelejti az ember, és belesüllyed a saját problémáiba. És akkor kell valami löket. A humor ilyen. A fiamnak nagyon jó humora van, hihetetlen, milyen dolgokkal tudja arrébb pöccenteni a nyavalygásaimat!
- És az emberi kapcsolatok? Az, hogy ez a három nő annyira ragaszkodik egymáshoz, hogy bármi történjék is, ők szerdánként kimennek a temetőbe „sírpiknikezni”?
- Soha nem volt ilyen rendszeres és hagyományőrző kapcsolatom senkivel, hogy márpedig minden hónap első péntekén találkozunk. Ehhez kell egy bizonyos kor, vagy egy megrendítő dolog. Amikor az ember azt érzi, hogy kevesebb van előre, mint ami már megvolt, akkor megjelöli a perceket, odafigyel arra, hogy teljességet találjon. Van egy általános iskolai barátnőm, akivel néha-néha találkozgattunk. A húga halála óta sűrűbbek lettek ezek a találkozások, az valahogy nagyon összekötött bennünket. Ezek különös dolgok. Fiatalon csapongva éltem, ment minden magától. Most azért már odafigyelek ezekre a dolgokra.
- Mi a megérzésed, hogyan fogja venni a közönség?
- Biztosan nagyon jól. Voltam most a zöldségesnél, kértem, hogy tegyen félre nekem borsót, hogy még legyen belőle, amikor próba után megyek haza. Kérdezte, hogy mit próbálok. Mondom: Sírpiknik. Erre ő: „Hű, de jó címe van! Ezt meg fogom nézni!” És igen, szerintem sokan meg fogják nézni, mert arról szól, hogy hogyan is gondoljuk azt a valamit, amit életnek hívunk.
