„Senki nem tudja előre, mi lesz, de egy házasságnál sem tudja az ember, hogy mi lesz húsz év múlva, ha baj van, nem lehet rögtön elválni.” Mészáros Máté az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról, válságról, ügyekről, kölcsönökről.
Hogy kerültetek bele ebbe a tizennyolc évre szóló sorozatba? Emlékszel, mi történt, mi indította el?
Mészáros Máté: Úgy emlékszem, Gábor ötlete volt, hogy magunkról csináljunk előadásokat. Egyrészt szerinte jó téma, meg jó cím. Ahogy az Othello és a Hamlet, dán királyfi jó cím, jó cím az is, hogy Péter Kata. Hogy valakiről szól. Meg azt is gondolta, hogy egy élet tele van annyi érdekes dologgal, amiből lehet érdekes előadást csinálni. Szerintem ez az ő ötlete volt, mi meg valahogy rábólintottunk. Nyilván akkor még nem tudtuk pontosan, hogy mire bólintunk rá, csak sejthettük. Akkoriban az volt az állandó probléma, hogy mi legyen a következő téma, és hirtelen mindenki megörült annak, hogy ez meg van oldva. Az első három évben komoly fejtörést és vitákat okozott, hogy mit is csináljunk. Valakik azt mondták, hogy rendes színdarabot, mások meg, hogy ne, mert azt csináljuk év közben. Meg milyen színdarabot? A főiskolán is probléma volt, hogy ha egyben van az osztály, akkor mit lehet csinálni, hogy mindenki azt érezze, egyforma nagy szerepe van. Valahogy azt éreztük, ez megoldja a dolgot. Tulajdonképpen szerintem Gábor egyedül jött erre rá, nem hiszem, hogy lett volna olyan közös együttlét, ahol ez kitalálódott.
Ebbe mindenki belement? Te láttad, hogy ez mit fog jelenteni, mennyi elkötelezettséget?
Mészáros Máté: Azt rögtön tudtuk, hogy 14 évre előre szerződünk. Csak azt nem tudtuk – valaki erre is hivatkozik, amikor nem akarja tovább csinálni –, hogy ez mit jelent. Ez nem függ össze azzal, hogy kitaláltuk. Ugyan nem mondtuk, hogy meddig fogjuk csinálni, de az első három évben teljesen nyilvánvaló volt, hogy csináljuk a következő évben is. És ezzel mondtuk ki, hogy akkor ez 14 évig tart. Akkor könnyen mondtuk ezt, de nem tudtuk mi se, mi fog velünk történni, milyen helyzetben lesz az ország, milyen helyzetben lesz a szakma, mit fog jelenteni két hét, mennyire nem lesz pénze Zsámbéknak, mennyire fontos lesz nekünk a pénz, hogy gyerekek fognak születni stb. Ezt nem kalkuláltuk bele, de nem is lehet belekalkulálni. Szerintem ha kicsit többet keresnénk év közben – végül is mindannyian foglalkoztatva vagyunk színházaknál, aki szabadúszik, annak is van munkája, vagyis nem lehet azt mondani, hogy ne dolgoznánk eleget –, akkor mindjárt nem lett volna olyan problémás ez a zsámbéki két hét. Mert egyszer csak lett egy válság, és ez azért rányomja a bélyegét mindenre, erre is. Nem mondtunk semmit, nem írtunk szerződést, kiáltványt, alapokiratot, de benne volt, hogy csináljuk, mert ez egy ügy, egy valami. Csináltuk, csak aztán egyre többször adódott valakinek pénzes nyári munkája, és inkább azt választotta. Érti ezt az ember, viszont aki nem vállalt ilyet és ott volt… legalábbis én úgy éreztem, hogy én vagyok a balek, mert ott vagyok, mert nem is keresek munkát nyárra. Az ember vagy igent mond valamire vagy nemet. Nekem az a két hét fix dolog. Azon az állásponton vagyok, amit akkor mondtam, amikor egyszer Péter Katánál összegyűltünk: vagy legyen ez egy ügy, és mondjuk ki és fogadjuk meg, hogy csináljuk – nyilván van vis maior, mert történhetnek tragédiák –, és akkor úgy intézzük az életünket, hogy ez fix, vagy próbáljuk meg elérni, hogy az átlag nyári munkák színvonalához arányosan kapunk érte gázsit. A végén már az volt, hogy nagyon kevés gázsi volt ígérve, és az se jött. Sokszor januárig sem láttunk ebből semmi pénzt. A másik problémát a zsámbéki körülmények jelentették: mivel a bázis sem tudott fejlődni, ők sem kaptak pénzt, ezért egyszer csak azt éreztük, hogy már nem olyan buli nyolc férfinak egy ház alagsorában, egy fürdőszobával és egy vécével együtt létezni két hétig. Ennél komfortosabban szeretnénk ez alatt a két hét alatt is létezni. Ezért elkezdtünk ki-be járni autóval Pest és Zsámbék között napi szinten, ami megdobta a benzinköltséget, ezért mindenki úgy érezte, hogy mind anyagilag, mind komfortilag ráfizetés kezd lenni a dolog, és közben még csak nem is ügy, hiszen akinek van munkája, az elmegy azt csinálni.
Aztán próbálkoztunk mindenfélével, ennek a továbbfejlesztett változata, hogy Orlai Tibor támogatja az előadást, és a Jurányiban tudjuk csinálni. Rossz, hogy éppen most halt meg Mátyás Irén, nehéz ez, mert korántsem arról volt szó, hogy őket akartuk volna cserben hagyni. Tavaly már az Örkényben próbáltunk, és csak 4 napot voltunk Zsámbékon.
Szóval ezt nem tudta senki előre, mi lesz, de egy házasságnál sem tudja az ember, hogy mi lesz húsz év múlva, ha baj van, nem lehet rögtön elválni, nem biztos, hogy az az első megoldás, hogy rögtön elmegyek. Persze összetettebb az oka, hogy se Fenyő Iván, se Száraz Dénes nincs. Különbözőek az okaik, nem egyforma a két eset, és valahol teljesen érthető.
Elvesztették az ügyet?
Mészáros Máté: Amit mondok az az én teljesen személyes, esetleg elfogult véleményem. Szerintem a Dini esetében nem ügyről van szó, ő az egyetlen közülünk, aki az egész főiskolát máshogy élte meg. Rossz mondat, de nem volt annyira sikeres a főiskola alatt. Rengeteg színésszel így van, rengeteg színészinterjút olvastam és olvasok, nagy színészek nyilatkozzák, hogy a főiskolán begörcsöltek, évekbe tellett, mire magukhoz tértek. Dini nem úgy élte meg ezt a négy évet, mint mi. Amikor végeztünk, az neki kiszabadulást jelenthetett, jó helyekre, jó helyzetekbe került – Székesfehérvárra, az Új Színházba, ahol szerették, elfogadták, szerepeket kapott, majd nyilván a napi sorozat miatt országosan is ismert lett. Tehát a pályája teljesen pozitív irányba halad a mai napig. Nyilván azt érezte, hogy lejött róla az a nyomás, ami a főiskolán rajta volt, és gondolom ezekben a zsámbéki két hetekben ezt újra át kellett élnie. Az ember nyilván nem szívesen megy vissza meglátogatni azt a helyet, azt a közösséget, ahol nem érezte jól magát. Nem emberileg, nem velünk nem érezte jól magát. Erről akar majd szólni az előadás, amiről most makogok: mi lehet az, ami miatt egy mindenki által szuper közösségnek tartott osztályban is van egy ember, aki azt mondja, hogy nem érzi jól magát, neki nincs szakmailag öröme, és ettől nyilván emberileg is kevesebb. Mi azért elsősorban egy munkaközösség, egy szakmai közösség vagyunk, nekünk nem kell szeretni egymást, nem kellett a főiskolán sem, az egy külön jó dolog volt és véletlen, hogy szerettük egymást, ami nyilván átsegített egy csomó szakmai nehézségen. Jól tudtunk ettől együtt dolgozni, később fáradtunk el egymástól. Végül is a munka része a lényeg: ha valaki szakmailag nem érzi jól magát egy ilyen közösségben, hiába tud mellette, utána jókat sörözni és beszélgetni, az nem lesz jó. Szerintem vele ilyesmi történt: nem tudta ugyanazt átélni a munkában, mint mi. Ahogy legutóbb beszélt erről, abból azt vettem ki, hogy szerinte biztos fiatal is volt, talán nem tudta feldolgozni, hogy hiába a közösség, ez egy egyéni történet is – nyilván ebben is jobb volt az osztályunk az átlagnál, kevésbé furkáltuk egymást, de mindig vannak ilyenek.
A teljes interjú a 7óra7.hu oldalon olvasható el.
