„Lehettem volna valaki más, / de más az valaki más lett” – ismerős? Persze, LGT nóta, Somló meg Presser hangján. De tényleg: lehetett volna más utunk, életpályánk, mesterségünk, kapcsolataink, életünk? Nem az eleve elrendelésről van szó, hanem a döntéseinkről.
És még vegyük hozzá, eléggé belénk vésődött sztereotípia, hogy a színész este felmegy a színpadra, és úgy csinál mintha ő lenne az elsöprő indulatú velencei mór, a franciákat sikerre vezető hajadon, vagy a valóságra vak Orgon – mi meg elhisszük neki. Persze ő maga is tudja, hogy ez csak utánzás – de hát ez a színház.
A Hatszín Teátrumban bemutatkozó Second Life az orrunkra húzza, hogy megcsontosodottak vagyunk, a világ már nem ilyen. Tegyük hozzá, nem előzmény nélküli ez a fajta színházasdi, amit Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán művel, de ebben a formában nagyobb publicitást most kap. Ezek a már nem pályakezdő, ám fiatal színészek a legendás Máté Gábor-osztályba jártak, majd az elmúlt másfél évtizedben csaknem mindegyiküknek az életéből színpadi művet alkottak.
A jókora közhely szerint mindenkinek az élete kész regény, nos, itt kicsit elcsúsztatva lett az érintettek élete kész színdarab. Félkész. Mert Járó arra vágyott, hogy cukrász legyen, Kovács orvos, Mészáros rockzenész. Ötvöst meg a papi hivatás vonzotta. Csak Schruffban élt valami vonzalom a színészkedés iránt, igaz, ő egyenesen hálivudi filmsztár akart lenni.
A most bemutatott darab eljátszik a lehetőséggel, hogy mi lett volna, ha… És itt tűnik el határvonal a színpadi hős és a civil ember között. *Amit látunk-hallunk, Benedek Albert, Dömötör András (ő is osztálytársa volt, itt pedig rendezője is a színpadi ötnek) és az ötök műve. Az ötök életfordulatai, felhabosítva a más(od)ik élet elképzelt és itt eljátszott lehetőségeivel.
Meredek a minimalista helyszínen (Molnár Anna) zajló játék, hiszen a színész itt nem egy másik életet (Horatióét, Mózesét, a Szkalla lányokét) tárja elénk, hanem a maga intimitásait teregeti ki. De hogy mi a párhuzamos valóság, a párhuzamos idővonal, és az mennyire valóságos, egy idő után nem tudjuk eldönteni. (A filmrajongók emlékezzenek a Vissza a jövőbe időkonfliktusára, Marty McFly találkozására Martyval…)
Nevezetesen, hogy mi van, ha Járó cukrász-vágya tényleg egy újhullámos (és ezért sikertelen) cukrászdában testesül meg? Ha Mészárosért valóban tízezernyi tini sikoltozott volna a koncertjén? Ha másképp alakul, Kovács orvos lett volna vagy drogos – vagy First Lady a férje, a sikeres (!) G. Péter oldalán, egy sikeres országban? Vagy Schruffnak tényleg a komputerjátékok iránti mindent elnyelő szenvedély veszi el az eszét, ha nem jön össze a hálivudi filmes karrier? Ötvös meg bedugult, dadogós kis balfácánból nagy balfácán lett volna, aki egy ép mondatot sem bír kinyögni?
Az ingadozás, az átsétálás az elmesélt történetből ki és vissza be – eddig jórészt a (szép)irodalom sajátja volt – a közelmúltban került a boltokba Esterházy Péter publicisztikáinak kötete, nála ez a viselkedésforma szinte minden írásában megjelent. Színpadon, így, most találkozom vele először. (Brecht tandrámáitól most tekintsünk el.) Ezt nevezik posztmodernnek – amivel csak időben helyezik el. (És ha majd újabb stílus jön, akkor azt minek fogják hívni? Lám, én is ki-be sétálok a saját szövegemből.)
Ebben a pakliban csupa ász van – a szövegek, a szituációk még akkor is hatnak, ha kevésbé erősek. A lepusztult Schruff–Járó család (játékfüggő + narkós) egy leheletnyit közhelyes, de hát lehetett volna ilyen is. Kovács mint politikusné – aki előlép a férj helyébe, mert vele több szavazat hozható – színpadi, dramaturgiai telitalálat. Ötvös repülés iránti beteljesületlen vágyát felnőttként (a lehetett volna világban) fürdőszobai pilóta-majmolással éli ki – az valami egészen kiemelkedő jelenet. Mészáros egy olyan szitut kapott (csinált?), amivel fölé ugrik a mezőnynek: ő a boldogtalan színész, aki a közönség pofájába ordítja, hogy se-éjjele-se-nappala; amikor mindenki pihen vagy kikapcsolódik, akkor ő az, akinek ki kell kapcsolnia a nézőt, TEHÁT se feleség, se gyerek, se élet, se nyaralás, se előre tervezés – „és még ezt az ordítozós mondatot is megírták nekem!” Vagyis ez is színészi játék. Néző, ne higgy semminek. Aztán, az izzasztó kiborulás után leül Ötvös mellé nyugodtan csevegni. Játék volt.
Miért akarhat pucéron birkózni egy pap? Ötvös András meginog, vajon valóban vonzza-e a papi pálya
A történetek, helyzetgyakorlatok között persze esik szó a már említett párhuzamos (és lehetséges) világok valóságáról és persze sok egyébről – a néző meg gondolkozhat: mennyi a fikció, mennyi a tény. Aztán a zárásban, hallgatva Ötvös személyes vallomását a rákbetegségről, kicsit elszégyelli magát. Mert látszik, hogy ez, még ha megírt is, a valóság. Ötvös valósága.
Nem tömegeknek szánt mű a Second life, de nem is annyira posztmodern (lásd föntebb), hogy ne legyen élvezetes szélesebb közönségnek. Bátor választás az Orlai Produkció részéről. A bemutató sok, kurjongatással is kísért dísztapsa nem udvariassági volt, hanem a siker egyértelmű jele.
