Maximális csillagszám
2010. 12. 10.

Maximális csillagszám

A feLugossyt követő Laca keresztnév név kicsit furán hangzik Eszenyi Enikő szájából, amely az adott név kimondásakor egy extrém fekete estélyin pöffeszkedő, tűzpiros bunda cihái fölött mozog. De az egész nyolcvan percben ez az egyetlen ilyen. Pedig elhangzanak abból a szájból olyanok, amikért még jelen ülő anyukájától is elnézést kér a közönség füle hallatára. De azok a vastag dumák valahogy kicsit sem idegenek előadójuktól. Hiába, úrinő hímtag-variációk közepette is úrinő, nagy színésznő pedig pirosas-lámpás fülledt orfeumban is nagy színésznő. Az est minden pillanata hű a címbeli kijelentéshez: Eszenyi minden sejtjében annyira igazi Nő és Színésznő, hogy dalban, kupléban, versben, sanzonban, monológban, novellarészletben előadott személyes válogatása a legkétkedőbb nézőt is meggyőzi. A Cotton Club nézőtérének jótékony homályában az jut eszembe: tanfolyamon ülök. Az előadás minden darabja szinte szituációs bemutató. Mintha sugallaná az ötleteket a színészet ezer színével: ekkor így, akkor úgy viselkedj, hangsúlyozz, riszálj, csodálkozz, hisztizz, suttogj vagy sikíts – mert igenis bejön. Jelen vannak hiánytalanul Eszenyi Enikő megunhatatlan eszenyiségei és megjelennek új lángocskák, kis tüzek, váratlan gesztusok, mosolyok és könnycseppek is. A „fantasztikus negyvenes” komplett fegyvertára. Segítőtársai is mind hasonszőrűek: fiatal író-és költőnők, századunk tálentumdús szüfrazsettjei: Karafiáth Orsolya, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Forgács Zsuzsa Bruria, Nagy Gabriella – és a számomra – nagy felfedezés, a páratlanul szellemes és igézően trágár Kiss Judit Ágnes. A kortárs női költészet krémjének tetején ő a tejszínhab és a keserűlikőr együttvéve. A krisztusi korú szoknyás Villon, az entellektüel Bridzsetdzsonsz, a szívemből-szól-költőnő példátlan esete. És persze akad egy kis Kurt Weil, egy csipet Szép Ernő, Seress Rezső, és egy hús-vér férfi, Darvas Ferenc a zongoránál. Szerényen, sokat tudóan és még többet mondóan muzsikálva. Percről percre tárul fel a nőség testi-lelki értelemben is. Nincs testrészünk, ami ne kerülne sorra, a szó szoros értelmében, nincs lelkizésünk, ami ki ne loccsanna a tűsarkú cipőkből álmodott díszlet övezte színpadocskára. Nézem a férfiakat körben, civilt, újságírót, festőt színészt, bankárt, pincért: jól nevelt fizimiskák isszák az előadást. Lopva tanulnak nőül. Nézem a nőket is: isszák az előadást, de nem oly szemlesütve, mintha rajtakapták volna őket valami tilos dolgon, ahogy a férfinép nézi, hanem harsányan, családiasan, visítva – ahogyan sorstársak a nőgyógyász várószobájában. A művésznő közben nyílt színen öltözik-vetkőzik, sztorizik, felszabadultan izgatott, kinyílik és becsukódik, mint hóvirág a gyorsított felvételen. Bódítóan illatos, buja-szép színészete belengi a balzsamos pesti estét hazafele is. Mert Nő lettem a Nőtől – ha beledöglök akkor is.