Ez most nem egy nyári, szórakoztató komédia, még akkor sem, ha tele van komikus elemekkel.
Van az a boldog vég, amikor a boldogság annyit tesz, hogy az ember maga választja meg negyedik stádiumos rákos betegként, hogy a hátralévő néhány hónapot miként tölti el. Vagy legalábbis hol. Otthon, a színpadi fényben, vagy a kemoterápiás kezelőben csövek, infúziók és további parókás, netán kopasz, második, harmadik stádiumban lévő betegek körében. És ez az adott helyzetben nem kevés.
A nemrég elhunyt izraeli írónő, Anat Gov Happy Ending című darabja (a premier Szentendrén volt, ősztől a Belvárosi Színház játssza) ezt a kérdést feszegeti: az egyéni szabadságét és a tragédiához való viszonyulásét.
Nincs ma olyan ember, akinek rokona, ismerőse ne küzdött volna meg vagy ne küzdene a hárombetűs népbetegséggel, a darab tehát mindenkihez szól. Ez talán már kijelöli neki azt a pályát, amely mentén ez most nem egy nyári, szórakoztató komédia, még akkor sem, ha tele van komikus elemekkel. Jól jelzi ezt a közönség reakciója is: a legnagyobb gegeknél, a zenei betétekbe oltott búfeledőknél sem tapsol ott, ahol egyébként mindig.
Kórház vagy rák, az alapszituáció mégis színházba illő: a legkülönbözőbb emberek találják ugyanazon a helyen magukat, csak épp nem Godot-t várják egy kietlen pusztaságban vagy tengerparti kastélyban rögtönzött színdarab segítségével a szerelmi szálakat is megfelelően kibogozó boldog véget, de még csak nem is egy isten háta mögötti kisvárosban lesik a mindenható adóellenőrt, hanem a rákosztályon, kemoterápiás kezelésen. Az ünnepelt színpadi színésznő (Hernádi Judit), a bigottan vallásos, hatgyerekes ifjú zsidó anyuka életre képtelen férjével (Bánfalvi Eszter), az örök vidám, felnőtt lányával kapcsolatát újraszövő középkorú nő (Hegyi Barbara) és az idős, az istenről már rég lemondó asszony, akik lelket próbálnak önteni egymásba és magukba, míg lecsöpög az infúzió.
Ne képzeljünk azonban csupa kesergést a Gergye Krisztián rendezte, a mozgásra mint színpadi kifejezőeszközre hangsúlyt helyező előadásban. Tánc az infúziót tartó állvánnyal, tánc a doktor úrral, közös éneklés, gegek (például bejön egy rákot mintázó táncos csoport és hátrálni kezd) – a forma így vidámságot teremt. De pont az a nagyszerű az előadásban, hogy a súlyos tartalmat a könnyed, néha varietére jellemző kivitelezéssel elegyíti úgy, hogy nem feszültség keletkezik, hanem új minőség, új színpadi textúra.
Ahogy a betegséget elszenvedő nők hozzáállásában is új értelmezés kezdődik, melynek nyomán össze lehet gyűjteni a jót, ami az új élettel jár: a gyerek jobb jegyre aspirálhat az iskolában, ha kiderül, hogy az anyja beteg, az emberek kedvesek, elnézőek lesznek, mindent megbocsátanak, hirtelen sok barátunk lesz, sorstársainkban újakra lelünk, így hát újraértelmezhetjük egész eddigi életünket, hitünket vagy annak hiányát.
Hernádi Judit telitalálat a rákosztályon is külön bánásmódot igénylő komika-díva szerepében, miként Hegyi Barbara is az életvidám, belevaló társasági nőében. Margitai Ági karcosságában is empatikus öregasszonya, valamint a színpadon rég látott, ám viruló Bertalan Ágnes angyali kedvességet és természetességet sugárzó főápolónője is hozzáteszi egyéni színeit a nagy női ensemble-hoz, amit egyedül Katz doktor – Fekete Ernő nagyszerű alakításában – ellensúlyoz az arrogáns, szókimondó, ám a felszín alatt érző szívű, sármos doktor szerepében. S legyen bármennyire ellenszenves, nem lehet nem beleszeretni, pláne a női betegosztályon.
Ő az, aki minden orvosi-emberi eszközzel küzd, hogy utolsó stádiumban lévő betege élete néhány hónappal meghosszabbodjon a gyógyszerek, a kórházi felügyelet és a kezelés által, s aki végül elengedi őt saját kérésére, mert belátja, amit már a régi görögök is: nem az élet hossza, hanem a minősége számít. A többiek, akik a kezelést választják, maradnak, így mindenki azt kapja, amire vágyik, és ami oly ritka manapság mind az egészségügyben, mind az életben. De rajtunk múlik, hogy kiharcoljuk-e.
