Szeretek az engem megérintő színházi előadásokról beszámolni, megosztani a meghatározó élményeket. Most mégsem találtam a megfelelő szavakat. Nem éreztem helyénvalónak, hogy egy ilyen tragikus témájú darabról olyan hangzatosan írjak, hogy jó, zseniális, nagyszerű. De kihagyni sem akartam azt, hogy arra biztassak, hogy nézzék meg az Orlai Produkciós Iroda újabb elgondolkodtató, megrázó előadását.
„Egy kisfiú és egy kislány. Az iskola első napja. Harmincöt terrorista.
Ezerkétszáz túsz, ebből hétszázhetvenhét tanuló.
A 2004-es beszláni túszdráma. Egy kisfiú és egy kislány.”
Ennyit olvashatunk a darabról előzetesen. Ez nekem nem elég. Kíváncsi voltam, utánanéztem.
„A beszláni túszdráma vagy beszláni vérengzés egy több mint 1100 ember túszul ejtésével kezdődő túszdráma volt, amely három nap múlva ért véget több mint 300 ember halálát okozva. 2004. szeptember 1-jén kezdődött, amikor egy főként ingus és csecsen fegyveresekből álló csoport több mint 1100 embert, köztük 777 gyereket ejtett túszul az oroszországi Beszlán 1. számú iskolájában. … . Végül legalább 334 túsz halt meg, köztük 186 gyerek; ezen kívül több százan megsérültek és sokan eltűntek.” Wikipédia
Felkészültem a szomorúságra, könnyekre, megdöbbenésre. Ehhez képest kedélyes hangulatban indult el az este. A technikai tudnivalók ismertetése után – nincs elég szék, van néhány pad és párna is, akinek jut szék, annak is fordulnia kell, mert a terem két végében történnek a dolgok – a szereplők, vagy inkább történet-mesélők, a kisfiú (Vilmányi Benett) és a kislány (László Lili) az iskolájuk bemutatásával kezdenek. Még zenélés-dalolás is van a könnyed hangulatért, mosolygás, kuncogás a nézőtéren, de közben érezhető a várakozás feszültsége is. Ahogy haladunk előre, úgy gyanítom, hogy nem teljesen véletlen a kényelmetlen álldogálás és a nagy meleg a teremben. Amit hallunk, az sokkal tragikusabb annál, mint hogy néha fel kell állnom, mert nem látom különben a színészeket. És mindenképpen felállok, mert látnom kell őket, mert magukkal rántottak már, és érzem, hogy nekem mondják el a történteket úgy, hogy fenntartják a szemkontaktust. Elhiszem, hogy ők egy kisfiú és egy kislány, mi pedig azok, akiknek mondani akarnak valami nagyon fontosat. Bepillantást engednek a gyermeki gondolataikba. Szívszorító, ahogy próbálják megérteni az értelmetlent (amit felnőtt fejjel sem lehet). Szívszorító, ahogy beavatnak a túszdráma nem csak fizikai, hanem lelki valóságába is. Átérezzük a reménykedésüket, átéljük hallucinációjukat, és a végén ott vannak a könnycseppek is. És a néma, döbbent csend, még az „ez a vége” mondat után is. És kell néhány másodperc, hogy magunkhoz térjünk, és a megérdemelt vastapssal próbáljuk megköszönni az előadást.
Végy egy igaz, tragikus eseményről jól megírt történetet, egy alkalmas játékteret, egyszerű eszközöket (pl.: zsinór, lufi, szikszalag, tábla, kréta, vörös festék), néhány apróságnak tűnő, de zseniális ötletet (pl.: a terroristák – ők – követeléseinek listáját úgy letörölni, hogy ott maradjon, a gyerekek – és mi részünkre – fontos lényeg: a szabadság), két szuggesztív, tehetséges, hiteles színészt! Csinálj belőle egy darabot, amiről érdemes beszélni.
Engem mélyen megérintett. Nekem már napok óta az előadás jár a fejemben, különböző gondolatok kavarognak bennem. Például az, hogy jó volna, ha öt rubellel és 10 Barbie babával megváltható lenne gyermekek (emberek) értelmetlen halála, és jó volna, ha öt rubel és 10 Barbie baba lenne az ára egy boldog felnőttkornak egy jobb világban.
